Március 15 – már nem otthon

Ha már majdnem minden fontosabb eseményt kell most külföldön átéljek, akkor gondoltam, hogy a március 15 megünneplése is megérdemel pár sort…

… Kb. délután két óra fele jár már az idő, amikor a jobb lábam megérinti a földet és fölkelek az ágyból. Egy nagyot ásítok, megvakarom a derekam és morcosan a kagylóhoz indulok. Túl sokáig tartott az estéli születésnap és brazil buli. De nézzük a jó oldalát. Jobb lábbal kezdtem nemzeti ünnepünket…Pontosan nem emlékszem, ha először reggeliztem (ha netán egyáltalán reggeliztem) és azután zuhanyoztam, vagy fordítva. De a logikus menetet követve előbb kéne zuhanyozni, nehogy valaki más az asztalnál hanyatt vágódjon a buli bűzétől. Nem valami aktív napnak ígérkezett, hisz testem minden egyes porcikája szenvedett. Nem annyira a bulit, mint a tegnapi munkanapot hibáztatnám….Talán olyas valamibe kezdtem, amit otthon nem igazán művelek mert nem érdekel. Elkezdtem az otthoni újságokat olvasni és arra következtetésre jutottam, hogy egyes dolgokban már tájékozottabb vagyok, mint az otthoniak. Na és akkor kezdtem a Szabadsággal. A főoldalon nem épp március 15-ről szóló cikk, hanem valami faültetéssel (nahát még ilyen is létezik otthon) kapcsolatos irka; a képen valami nagyokos mosolygós bácsi és néni idétlenül fog egy lapátot és egy csemetét ültet, olyan helyre ahol már elég fa van. Na de ennyit a logikáról. Kissé meglepett, hogy a főoldalon nem épp március 15 szerepel és valahol a honlap jobboldalán kellett megtaláljam, hogy milyen újdonságokkal várják a népet. Miután elolvasom a már megszokottá vált programot, gondolom kissé átváltok és egy-néhány kritikát is átböngészek. Manna.ro következett. Nem mindenki ért egyet és sokak szemében már unalmassá és elcsépelté vált a nagy fesztivítás (nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szót fogok használni, de na’ nem jutott eszembe jobb). Inkább öregeknek szól, túl sok a vallás, Gyurcsányi tata lefütyülése sem igazán méltóságteljes és túlságosan szomorú. Van valami igaz benne. Nem ártana kissé felfrissíteni….Miután a magyarsajtót jóformán átböngésztem, gondolom átváltok a román oldalra. A Clujeanul következett. Eléggé moderált cikk, semmi különös. Ja, megüti a szememet, hogy agyonvertek egy 16 éves kölyköt, azért mert kokárdát és zászlót viselt. Elolvasom Enache asszonyság tiltakozását és csak egyetérthetek vele. A kommenteket is elolvasom és rájövök, hogy még elég sok tizenéves frusztrált gyerek (és nemcsak) van még a városunkban, akik a legjobban egy koporsóban szeretnének mindnyájunkat látni. Akkor ugyebár nem ártott, hogy az Új Jobb (Noua Dreaptă) honlapjára is ellátogassak. A volt Vasgárda reinkarnációja, akik mindent utálnak ami nem pure blood román. Áucccsss!!!! Ti kis nackók. Na de ugyebár tudjuk, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye, de sokan elnézik azt is, hogy ezek a szervezetek a törvényesség határán működnek és a nemzeti uszítás meg szeparatizmus (hiszen kettéosztják a társadalmat) éppúgy rájuk is vonatkozik. Miután átolvastam “mélyen “ tudományos cikkeiket, nem tudtam csak elkeseredetten mosolyogni, hogy még vannak ilyen idióta (ráadásul egyetemet végzett doktorált társadalmi elemek) és frusztrált egyének. Na de erről ennyit.

…Mivel pár órát fölvett mindezen források elolvasása, elhatároztam, hogy a test ápolását sem hagyjuk el és meglátogatjuk a kondi termet. Azonban az energia nem sokra futotta és jó háromnegyed órán belül már ismét az otthoni híreket olvastam. Közben tudomást szereztem az albániai tragédiáról. Hidegen hagyna a téma, mint minden másik CNN szenzáció, ha nem épp két kedves albán (mindig mosolygó) kolléganőmet láttam volna sírva, amint az otthoni híreket figyelve aggódva várták szüleiktől az újabb felvilágosítást. Vajon lett valami bajuk? Vajon az unokatestvérem nem sebesült meg? Ilyenkor nem is tudod, hogy vigasztald őket, vagy illedelmesen eltávozz.

…Újból az otthoni híreket figyelem. A Duna TV- re is rálépek, gondolom biztos van valami újdonság. Közben rájövök, hogy az ukrán szélsőségesek sem igazán kedvelnek és tiltakoznak a Vereckei emlékmű felállítása ellen. Közben a híradót is megnézem. Jól esett látni, amint Demszky atya egy jó nagy záptojást is kapott az “örvendező és ünneplő” tömegtől… Újból a városi újságokat böngészem és kellemes meglepetésemre látom régi kollégistáimat, amint a lobogók alatt énekelve tartanak a Biasini fele. Ezt sosem fogom elcsépeltnek és unalmasnak tartani. Mindig is jól esett részt venni a felvonuláson… Utolsóként már csak Kossuth atyánkról olvastam pár kritikát és csak megerősödött újból bennem a hit, hogy az objektív történelem éppúgy ránk is érvényes kéne legyen.

Már szürküledett, amikor spanyol kollégám kissé meglepődött, hogy katonai zenét hallgatok. Valószínűleg gondolta, hogy valami neo-nackó megnyilvánulás. Nem épp. Az egyedüli Klapka induló-t amit találtam épp egy katonai parádé alkalmával készítették. Talán csak neki és Brian-nak mondtam el, hogy mi is történt ma és nekem mit jelent ez a nap… Már nem voltam otthon. Nem voltam az ünneplő tömegben, nem énekeltem a himnuszt torkom szakadtából és már nem fütyültem le Ferkó beszédét. Meghúzódva egy utrechti szobában föltettem a fülhallgatóimat és végig hallgattam a székely himnuszt. ÉS érdekes módon mindazon érzelmek futottak végig, újból magyarnak éreztem magam, de legfőképp embernek.

Utrecht 2008 március 16