Erdélyi feeling…

Ha a Holland társadalmat több ízben is mertem kritizálni az elmúlt félévben, úgy hiszem, hogy mostani itthon létem alkalmával elegendő lehetőség adatik az itthoni helyzetet is kissé boncolgatni.

… Hazatértemkor valami különös és most már furcsának tűnő esemény ragadta meg szemeimet. Be kell valljam kissé elszoktam és most vissza kell alkalmazkodni. De az általános hangulat az utcán… Az emberek javarésze nem mosolyog és sajnos látván az egy év alatt lezajlott drágulásokat nem is csodálkozom. Nem, hogy nem mosolyog de ideges, kissé frusztrált és ha netán jelzetlen helyen vágtatsz keresztül az úttesten, akkor már rögtön anyádba küldenek. De ugyebár ezek még nem annyira komoly jelenségek, hisz számos más Európai országban is hasonlatos élményekben lehet részünk… Komolyabbnak találtam mindazt amit különböző alkalmakkor észleltem, amikor más emberekkel is szóba álltam… Egy egyszerű vita egy mikrobuszon vagy netán egy hétvégi falutalálkozón.

Az általános hangulat, most már mondhatom kissé külső szemmel nézve, nagyon is elgondolkoztatott… Több jelenséget észleltem, amire most sajnos nincs sem elegendő időm sem helyem, hogy kellő képen kifejtsem…

Spanyolországból hazajövet egy idősebb, rendkívül olvasott emberrel volt alkalmam egy kisebb vitába keveredni…És volt némi igaza, amikor a mostan lezajló általa nevezett „társadalmi tragédiára” hozta föl a figyelmemet. Több, mint két millió ember dolgozik külföldön. Hány millió gyermek nő fel szülők nélkül? Lehet egyeseknek nem tűnik tragédiának, de egész városra szóló gyermekek nőnek fel kellő szülői felügyelet nélkül. Az a tíz éves gyermek kihez megy haza, hogy elmondja panaszát, elmesélje az aznapi jó jegyét vagy kinek szalad a szobájába, amikor kint dörög, vagy villámlik? Ez egy felnőtt életében nem mond sokat, de egy gyermeknek fontosabb, mint a vadonatúj termopán ablak, mp3 lejátszó vagy az új Dacia Logan, amivel kiszúrjuk a kíváncsi szomszéd szemét. Egy igazi paradoxon képződött. Fölneveld gyermeked kellő képen és nyomorogj, vagy megadj neki minden anyagit, fizess egy jó egyetemet és iskolát, de ugyanakkor saját gyermekednek már idegennek tűnsz… Elgondoltam, amikor az egyik 12 éves emos lány öngyilkos lett, hogy egy ekkora gyermek életében mi lehet oly meghatározó és letörő, hogy egyáltalán ilyesmi megforduljon a fejében. ÉS akkor, amikor a családja felől érdeklődik az ember, kiderül, hogy a nagyanyja nevelte, hiszen mindkét szülő már évek óta külföldön raboskodik… Erre a témára még valószínűleg visszatérek.

Egy másik jelenség újból megragadta figyelmemet. Egy-egy nagyváros, mint a most virágzó (persze itt is lenne pár véleményem a mostani „virágzásról”) Kolozsvár mágnesként vonzza a fiatalokat, míg városok (amelyekről persze én tudok), mint Torda, Radnót, Dicsőszentmárton már félig meddig kihaló félben vannak. A helyzet súlyosabb, amikor, már elhagyjuk a főutat és egy kis eldugott faluba érkezünk… Lehangoló sajnos amit az ember lát…

Bárkivel is szóba keveredik az ember, csak azt hallja, hogy mennyire nehéz és kiszámíthatatlan az élete. Egy egyszerű „Hogy van?”-ra majdnem mindig ugyanaz a válasz érkezik. Sopánkodás, panaszkodás. Az élet túl drága, az egészség sajnos pocsék, a fiatalokkal nincsenek megelégedve az idősebbek. Az átlag 6O-ik életévét meghaladott ember minden második gondolata, már a halálhoz fűződik. „Vajon mikor hunyunk el? Jaj ad e még az Isten erőt? Hatvan éves vagyok és életem már lejárt. Innen arra már semmit nem tart hátra az élet”. Ha elbeszélgetek egy ötvenes éveiben járó emberrel, aki még nagyon is fiatalnak mutat és ezt bókként el is mondom, már azt hallom, hogy hát már mindene fáj és innen arra már csak lefele vezethet az út…

Tovább folytatván beszélgetéseimet a harmadik nagy társadalmi probléma is előbukkan. Apad a magyarság!!! Most nem tudom, ha ironikusan írjak vagy nem. De egy idő után már megunja az ember… Apad a nemzet, kihalunk ötven év alatt és hírünk sem porunk sem marad többé….

…Az átlag fiatalt pedig  ha megkérdezed, netán milyen tervei vannak a jövendőre nézve, nagyjából hallgat. Nincs igazán terve, nem tudja mihez kezdjen és minden annyira kilátástalan. Egy könyvet föl nem venne, hiszen annak mi haszna. Elmenni a templomba netán kétszer egy évben (bevallom én sem voltam több, mint háromszor az idén) teljesen hasztalan és a tipikus estéli „kan-mánélé” buli a helyi kocsmában is már kezd elcsépeltté válni. Ambíció, terv, kultúra szintjén minden szürke, homályos és lapos. Már barátnő sem igazán szükséges, hiszen már úgy sincs több a faluban, a szomszéd falu meg túl távol van, hogy keressen egyet magának… Az idősektől csak azt hallja, hogy mennyire nehéz és kilátástalan az élet, hogy vajon mi lesz majd amikor ők nem lesznek… Már megszokássá válik minden, de annyira, hogy meg is elégszik mostani állapotával….Hát a franc egye már meg!!! Elnézést a hangnemért, de ennyire kilátástalan a helyzet? Ennyire nem tud valaki javítani a saját sorsán? Nincs barátnőd, hát kapd a segged és ugorj át a szomszéd faluba. Nem érted miről beszél az a városi? Kapd kezedbe a könyvet és nézz utána! Ha elmész netán egyszer templomba és valami mást is hallasz, ne félj nem leszel kevesebb. Legyen egy terved, egy célod. Egy mindennapi célod! És az idősebb generáció hagyja már abba a sok sopánkodást. Még itt vagyunk, még nem pusztultunk ki. Apadunk, de erről csak is mi tehetünk. Történelmünk az már elmúlt. Nézzünk már a jövőbe. Tegyünk egy kicsit túl magunkon. Megbukott a Carbid gyár ahol annyit dolgoztam és most nem tudom mit csináljak? Hát alkalmazkodj. Az élet nem negyven éves korodban jár le…

Egy pesszimista lehangoló tendenciát észleltem, egy szürke beletörődést a megváltozhatatlan és kilátástalan sorsunkba. Hát nem annyira szürke minden. Mi lenne ha valaki már kicsit túl is tenne magán. Mi lenne ha nem veszítenénk Uniós pénzeket azért mert a polgármesteri hivatalok inkompetensek. A pénz vagy eljut a polgármester zsebébe, vagy ha netán nem korrupt a vezetőség akkor minden túl nehéznek bizonyul. Nincs felkészült ember, nincs egy tanácsadó, a számítógép az még valami kezelhetetlen ördögi teremtmény meg ki is érti az a sok procedúrát. Hát kedves barátom. Menj el egy informatika kurzusra, olvass el egy törvényt vagy utasítás könyvet és tegyél már túl kissé magadon. Az élet változik és sokkal hamarabb, mint ahhoz sokan hozzászoktak. Csak sajnálni tudom, azt aki azt gondolja, hogy elég egy szakmát művelni egy életen keresztül, aki nem képes megújulni és akit nem vonzza az új. Kell alkalmazkodni és egyszer és mindenkorra már optimistábban is látni ezt a jövőt. Gondoljunk csak a fiatal generációra, aki azt a buzdítást kapja otthonról, hogy mennyire nehéz és kilátástalan minden…Változzunk már meg egyszer…

…Sokak nem értenének most velem egyet, de csak annyit javasolok, hogy menjenek el kis időre egy olyan helyre, ahol sok minden másként működik. Ahol az ember mosolyog az utcán, elmeséli, hogy aznap milyen remek filmet látott, könyvet olvasott vagy netán milyen sportot kezdett el űzni, ahol a gyermeket arra buzdítják, hogy próbáljon meg saját lábán megállni…Ezután haza kell jönni és más szemmel látni mindent.

Nem állítom azt, hogy nincs számos olyan egyedi vonása ennek a helynek, amit máshol már nem találunk meg. Nyugat Európaiak menekülnek a zsúfolt modern világtól, tanyákat kutatva. Hát használjunk ki mindazt ami nekünk még megvan és máshol mér eltűnt. Tartsuk meg ezen tulajdonságainkat és hagyjuk már abba ezt a meg nem szűnőnek tűnő pesszimizmust és beletörődést. Lehet csak üres duma mindez, de lehet valakinél befogadó fülekre talál.

Kolozsvár 2008 szept. 1