A vallomásos léhaság - Kornis Mihály 75 éves
A kétezres évek elején egy Kalligram-esten jártam. Rácz Péter egy Kornis-kötetet mutatott be, s miközben a szöveget olvasta, az író felállt, „Szevasz!”, vágta a beszélő felé nyersen, és kivágtatott a Szlovák Intézetből.
Ez a megérzett robbanékonyság vonzott a Napkönyvhöz. A Holmiban olvastam a részleteket jóval a Kalligram-est előtt, és beléjük olvadtam valahogy. Alig vártam, hogy Tatán végighallgassam Németh Gábor beszélgetését Kornissal.
Az a beszélgetés is jó volt, Németh érzékenyen és humorosan kérdezett, Kornis pedig a lehető legszemélyesebben válaszolt, olykor azzal, hogy azt mondta, „nem tudok erről beszélni”. Megőriztem azt a válaszát, amelyben elmondta, számára az irodalom az a tiszta sáv, amely miatt érdemes élni, és amelynek köszönhetően tud élni. „Az a napi húsz sor”, mondta. A legpraktikusabb gyakorlatot a legszellemibbé tette.
Fotó: Wikipédia
A robbanékony személyessége vonz. Szociálisan bizonyára nem könnyű eset, de hát alig találkoztunk néhányszor. A szövegeit viszont ez viszi magával, s a gesztusait is. Milyen szép ötlet volt kortárs költőket olvasni a Nyitott Műhelyben! Ehhez önzetlenség kell, még ha teatralitás is.
De mindannyian szerepet játszunk, ha egyszer beléptünk a társasági életbe, és ezen az óriási színpadon, amellyé az internet tette a világot, a zárkózottság és a visszafogottság is szerep. Minden azon múlik, mennyire vagyunk azonosak a szerepünkkel.
Mint minden nárcisztikus embert, Kornist is sebzettnek és gyermetegnek érzem. A legjobb szövegeiben, mint A félelem dicséretében vagy a Napkönyvben, ez a dúlt személyiség a lehető legszebben nyilvánul meg, a vallomásosság rokonszenves léhaságával és túlírtságával. Úgy gondolom, hogy Kornis remek tanár és nagy causeur.
Van benne valami a szomorú bohócból. Egy Rigoletto, aki folyton félti a lányát, bár soha nem rabolták el tőle. Kornis Mihályra vonatkoztatva, akinek a lénye operai, azt hiszem, kifejező ez a párhuzam.
Kilépni - Magyarország 20 éve csatlakozott az EU-hoz
Most, hogy már húsz éve, próbálok visszagondolni az egykori Magyarországra.
• Tovább olvasom »
Isten és a sós mandulák - a Takács Zsuzsa-Schein Gábor-vitáról
„A verses színjátékot (illetve annak elkészült részeit), amely a Krisztus utáni IX. században játszódott volna, és Formosus pápa kihantolásáról, a római pornokráciáról vagyis kurvauralomról, továbbá a népvándorlás néhány kései hullámáról szólt volna, 1995 végén adtam oda Balassának, majd amikor felmentem hozzá a Gellérthegy utcába, ő nagyon határozottan lebeszélt róla – lényegében megtiltotta –, hogy továbbírjam. Biztos vagyok benne, hogy a darabban sűrűn, sokféleképp megmutatkozó istenkáromlás és egyházgyalázás volt az, ami sértette érzékenységét, bár ő nyomatékosan kijelentette, nem a blaszfémiával van baja, hanem azzal, hogy ’ismét felszínre tört a formákkal bűvészkedő könnyelműség’.
Próbáltam értésére adni, hogy arra törekszem, ezúttal színpadi formában, amit regényben, az Átkelés…-ben egyszer már megcsináltam: negatív utópiát visszavetíteni a múltba, annak összes poétikai konzekvenciáival együtt. Abu-bakr Ibn Tufeil középkori arab író „mesterséges emberét" szerettem volna ötvözni Johanna nőpápa mítoszával, az államrezont a kurválkodással, a szaracénok és az ősmagyarok kalandozásait az Apokalipszis lovasainak felbukkanásával. Mindezt Balassa elengedte a füle mellett; szájába vett néhány szem sós mandulát, megrágta, lenyelte, majd fejét ingatva egyetlen szót ismételgetett: ’Abbahagyni… abbahagyni…’.”
Ezt a történetet Márton László idézi fel Katharzis helyett tudomásulvétel című remek esszéjében (Jelenkor, 2003/9), és Takács Zsuzsa leveléről jutott eszembe, melyben pontosítja Schein Gábor nyilatkozatát. „Schein azt meséli a felvételen, hogy megmutatott egy részt készülő művéből, A kutya evangéliumából a költőnek, majd az a következőképp reagált az emlékei szerint: ’Ezt Pilinszky megírhatná, de maga nem, mondta, és egyáltalában ezt nem szabad megírni’.” – foglalja össze a Litera; a költőnő erre küldte a kiigazítást, miszerint ő azt mondta volna, neki sem lenne szabad ezt megírnia (https://litera.hu/irodalom/publicisztika/takacs-zsuzsa-egyedul-talan-pilinszky-lett-volna-kepes-a-litera-klub-beszelgetesehez.html).
Két jelenséget találok érdekesnek. Az egyik, hogy egy fiatalabb pályatársat mennyire megakadályoz vagy mindenesetre megérint egy idősebb „tiltása”: Balassa és Takács egyaránt erősen fogalmaz, még akkor is, ha az utóbbi magára is utalt – ne feledjük, hogy neki van lehetősége árnyalásra, Balassának már nem adatott meg; ugyanakkor Márton nem fejezte be a verses színjátékot, Schein még befejezheti a regényét.
A másik, hogy mindkét mester valamilyen „isteni” téma miatt háborodik fel. Miért érzik kényelmetlenül magukat éppen ebben a helyzetben? Miért fogalmaznak ilyen elvágólagosan, kizárólagosan? „Abbahagyni” és „csak Pilinszky”? Arra jutok, hogy mindkettő azt hitte vagy hiszi, van a vallásnak vagy inkább a hitnek egy elérhetetlen, illetve csak halott zsenik által megérinthető tartománya, amely a halandók előtt bezárul.
Persze Balassa is, Takács is minőségi okokra hivatkozik, ezt azonban hajlamos vagyok olyan megfogalmazható indoknak tekinteni, amely takarja a mélyben húzódó kényelmetlenséget. Váratlan megdöbbenést érzékelek, olyasmit, mint amiről Szabó Magda számol be: amikor Munkácsy képéről kellett fogalmazást írniuk, és ő nem Pilátusról írt, sem Krisztusról, hanem a festmény sarkában lévő kutyáról, a magyartanárnő felháborodottan beszekundázta.
Mit lehet ilyenkor tenni? Márton László „heves köhögéssel, fulladással járó magas lázról” számol be a beszélgetést követően, Schein azt mondja, „nem tett jót neki”, mármint a regénynek. Mindketten olyan pontra vagy ponthoz értek, ahol a mester sebezhetőnek bizonyult. Ez egyrészt jó, mert ilyenkor derül ki, hogy a mester is ember, másrészt nehéz, mert éppen a mesternek bonyolult ezzel szembesülnie, lásd a sós mandulákat.
Vagy egyszerűen arról lenne szó, hogy a mesternek időnként elégedetlennek kell mutatkoznia, másként ugyan mitől mester? Ez is meglehet, bár az ürügy akkor sem véletlen.
Írni tovább – ez az egyetlen megoldás. Folytatni vagy újat kezdeni: mindegy, csak menni egy irányba. Akik meghaltak, azoknak már könnyű; nekünk élnünk és küzdenünk kell. Magunkkal.