Sokat gondoltam ma rád. Ma lennél 95 éves. De mit is beszélek, nem ma, tegnap, december 3-án. A december 19-e most már biztos nem „jó” dátum, ezt tisztáztuk. Hogy mi ezen is mennyit nevettünk…
Keresgéltem fotókat rólad, felidéztem magamban az együttléteinket, a hosszú beszélgetéseinket, nevetéseinket, a humorral tűzdelt „panaszkodásokat” az öregedésről, az egyedüllétről. Meghallgattam-megnéztem néhány rövid felvételt, amit 2018-ban rögzítettem egy akkori látogatásom alatt. Az egyiken nagyot nevettem, ebben elmeséled az öreg cigányasszony történetét, aki fiatalabb korodban mindig azt válaszolta hogylétéről való érdeklődésedre, hogy „jaj, ’zédülök grófné drága”. „Na, most én is ’zédülök, grófné drága”, mondtad nevetve, és kiderült, hogy egyik nap „’zédültedben” leverted „az örökkévalóság utáni futkosásod” díjai közül az egyiket, a „Bözsi-díjat”*, s másnapra csupa kék folt lett a lábfejed.
Nagyon hiányzol, drága Lujzi. Ezt persze már nem mondhatom el neked, de te úgyis tudod…
Fellapoztam a „könyvünket”, kikerestem belőle két kedvenc képet – egy civil- és egy előadásfotót – és próbálok kapaszkodni azokba a „szalmaszálakba”, amelyek hozzád kötnek. „Lényegében ennyi az emberi élet. Megszületünk, élünk és meghalunk. A többi szalmaszál. Néha belekapaszkodunk. És attól függ, hogy kinek milyen erős szalmaszál akad az életében…Kinek mi jut…”
————–
*Erzsébet-díj, 1994
kollokata 