Érdekes, hogy a Papírsárkányokban éppen arról a Háfizról olvastam, akinek a sírhelyéhez végül nem mentünk el, amikor néhány évvel ezelőtt Sirázt látogattuk meg Bibivel, Emmával és Jocóval. Most már bánom.
Khaled Hosseini regényét az imént fejeztem be. Néhány hónappal ezelőtt az árulás pillanatában hagytam fel az olvasással, azt hittem, innen már egyenes út vezet az előrelátható végkifejlethez. Tévedtem. A regény valójában akkor kezdődik.
Más, párhuzamos világ tárul elénk, egyébként csodálatos karakterformálással és lélekábrázolással: afgán társadalmi berendezkedés, törzsi és nemzetiségi különbségek, hagyományok, kulturális örökség, gasztronómiai szokások, korrajz, a szovjetek és a tálibok gaztettei, a Saría törvényei szerinti nyilvános, egy focimeccs szünetében véghezvitt kivégzés és nem utolsó sorban érdekes történet. A gyermekkor apró és az élet végéig velünk utazó emlékei.
Olykor görcsösen megkövetelem magamtól, hogy csak a valósággal kapcsolatos alkotásokat olvassak és nézzek, s amikor mégis eltekintek a saját magam állította szabálytól, mindig figyelmeztetem érzelmeiket: nem sírunk, nem szomorkodunk, nem ujjongunk, hisz ez csupán egy fikció. S ezáltal azonnal csökken az értéke is. A valóság ugyanis bármely fikciót felülmúl…!
Ettől függetlenül kellemes érzés volt kiolvasni a 448 oldalas regényt. Nem éltem bele magam túlságosan, mert tudtam, hogy fikció.
Ezek után másképpen tekintek gyermekkorom relikviáira, helyeire. Értékelem mindeniket, hiszen utolsó ott jártamkor szinte semmi sem változott ahhoz képest, amilyen mondjuk három vagy kár négy évtizeddel ezelőtt volt…
Minden bizonnyal, Khaled Hosseini alaposan meglepődne, hogy papírsárkányai a mócvidéki faluig repültek…
Köszönöm a Kindle e-olvasódat, Bibi!
Kiss Olivér blogja 