Lelkiismeret-furdalásom van amiatt,

hogy globálisan eddig nem sikerült többet segítenem. Frusztrált és bosszús vagyok amiatt, hogy a hatóságok és az egyházak csak eléggé későn és sok esetben sután, esetlenül kapcsolódtak be az ukrajnai menekültek megsegítésébe.

Tudatosítanom kell, hogy képtelen vagyok megmenteni a világot, nem tudok mindenkin segíteni.

A háború kirobbanása utáni napon kezdtem foglalkozni a menekültekkel a határövezetben, február 25-én segélyszállítmánnyal keltem át a határon, aztán pedig Kolozsváron csatlakoztam be a munkába mindenesként, mégis úgy érzem, nem tettem eleget. Örvény van, s fuldoklok. A lelkiismeretem is alámerül, kevés a levegő. Világos, ez a felfokozott lelkiállapot mellékhatása, nyugtatom magamat, s néhány, a tehetetlenség érzése miatt vívódó önkéntestársamat is.

Ismerőseimben, barátaimban, mindenkiben

hatalmas mérteteket ölt a tenni akarás. Mindenki ott segít, ahol tud. S ez felemelő. Reményt ad, hogy az önkénteseket temeti a maga alá a tonnányi tennivaló. Elképesztő, amit Fodor Edina és Raimonda Boian, illetve az összes többi önkéntes tesz!

Szeretném, ha mindenik menekültre emlékeznék,

akivel február 25. óta kapcsolatban kerültem: emberek, arcok, sorsok. Sajnos nincs idő jegyzetelni, az emlékezetemre kell hagyatkoznom.

Eszembe jutnak azok, akiket „különválogattam”, s személyesen foglalkoztam velük a határövezetben és Kolozsváron. Egy részükkel még mindig kapcsolatban vagyok: Viktória és a tinédzser gyermekei, akikkel a máramarosszigeti határátkelőnél találkoztam (jól vannak, a hölgy visszatért Prága melletti állásához), férje, aki még mindig Kárpátalján van, s próbál átjönni. Yana, akit elszállásoltam és együtt készítettük a reggelit (Kölnben van, letelepedett), az a család, amelyet a kolozsvári vasútállomáson kiragadtam a sorból, mondtam, jöjjenek velem, ágyat kerestem nekik, elláttam és biztattam őket, a csokoládés dobozzal többször megfordultam a gyermekeknél. Retinámba égettem arcukat.

Ott van a tizenegy éves Albert, akinek a minap ünnepeltük a tizenegyedik születésnapját az állomáson kialakított tranzitövezetben és a testvére Amina (huzamosabb ideig Kolozsváron maradnak, elszállásolták őket), Natalia a kislányával és kisfiával (a Gondviselés Segélyszervezet vette gondozásba őket, jól vannak), a kutyás nő, a macskás nő, az Ukrajnából indult, s Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián, Magyarországon és Románián keresztül (!) a Moldovai Köztársaságba igyekvő idős nő, aki ma hajnali 3 óra 15 perckor jelent meg a menekültközpontban, zombi állapotban. S sokan mások…

A háború a legeslegocsmányabb dolog, amit az ember el tud követni.

„Fogadd örökbe” a menekülteket, személyesen vagy virtuálisan, adománnyal. Ugyanilyen vívódásaid lesznek, mint nekem, fuldokolni fogsz, frusztrált leszel, fáradt, ám a nehéz pillanatok, az álmatlan éjszakák után előbb-utóbb felülkerekedik az elégtétel érzése: nem tudom megmenteni a világot, de lehetőségeim függvényében megtettem, amit tudtam.

Jelentkezz önkéntesnek a Gondviselés Segélyszervezetnél, az Egy tál meleg étel/O masă caldă egyesületnél vagy a kormányzati portálon!

Mást is tehetsz: adományozzál valamelyik szervezetnek, az önkéntesek pontosan tudják, mikor, mire, és hol van szükség!