A ma estével ellentétben akkor
sehonnan sem dübörgött a zene, egyetlen kocsi sem dudált, egyszerűen kibéreltem a várost. Az enyém volt. Ugyanazon az útvonalon sétáltam végig.
A szükségállapot idején szinte minden este, éjjel vagy hajnalban végigsétáltam az óvár körül. Sokkterápiát alkalmaztam. Volt nyilatkozat nálam, törvényes és érvényes, de inkább elkerültem a rendőröket és a katonákat.
A Jókai utca közepéből betértem a Vár/Fortăreței,
majd innen a Búza/Inocențiu Micu Klein utcába, elhaladtam a Piarista templom mellett, s a Király/I.C. Brătianu utca érintésével eljutottam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem épületének hátához.
De még ezelőtt hosszasan beszélgettem
a Történelmi Intézet kapusával, éjszakai szolgálatot teljesített. Félt, féltette a családját, gyalog járt munkába.
Éjszakai és hajnali sétáim során sokszor találkoztam kissé zavart, az utca közepén tanyázó macskákkal. Ma este egyet sem láttam. Visszahúzódtak. Már nem a miénk a város, nem béreljük többé, lejárt az idő…
Picit hiányzik a szükségállapot csendje, mélysége, intimitása.