Kirázott a hideg,

amikor az ortodox húsvét előtt Johannis azt nyilatkozta, hogy amennyiben a lakosság nem tartja be a távolságtartási és más, a hatóságok által előírt szabályokat, a vallási ünnepet temetések követik.

A lelki szemeim előtt láttam az ünneplő családokat, a vidám arcokat, majd a koporsókat és zokogó rokonokat.

Éjfélkor terepen voltam, s azt tapasztaltam, egy-két kivétellel az ortodox hívek visszafogták magukat, távol maradtak a katedrálistól.

Péntektől máig ismét Johannis szavai jutottak eszembe,

s ismét a koporsók jelentek meg lelki szemeim előtt: zsúfolt utcák, terek, üzletek. Mintha a szükségállapot végeztével a vírus is azonnal eltűnt volna. Elpárolgott a félelem, elszabadultak az indulatok, érzelmek: csoportképek, a Kis-Szamos partján szervezett csoportos ivászatok, a régi spotcsarnok előtti motorháztető-pizzázások . Ezeket saját szememmel láttam péntektől hétfő éjfélig.

Ennek következményei két hét leforgása alatt jelennek meg. Vajon „örvendenek” majd a temetkezési vállalatok? Igen, megtörténhet, éppen én patkolok el, engem temetnek majd, ám tudom: a lelkiismeretem tiszta minden tőlem telhetőt megtettem, ne kapjam el és ha bennem van, de nincsenek tüneteim, ne adjam tovább a vírust. A szüleimet több mint két hónapja csak 4-6 méteres távolságból láttam. S ez így is marad.
De aki családi összejövetelt, bulit szervez, annak is nyugodt marad a lelkiismerete, ha gáz van?!

Elképedve nézem, amint egyesek azonnal családi összejöveteleket, kisebb bulikat szerveztek. Eddig otthon szenvedtek, sínylődtek, most pedig mintha minden addigi eredményt felrúgva, a hatóságok ajánlásait lehányva belelendülnek az életbe. Azon csodálkozom, hogy egyesek a hatóságokkal szembeni frusztrációjukat, tehetetlenségüket úgy vezetik le, hogy saját koporsójukba ütnek egy szeget.

Két hónap alatt nappal-éjjel-hajnalban több katonával, rendőrrel, csendőrrel beszéltem: egyáltalán nem élvezték a helyzetet, kényszerből tettek eleget a parancsoknak.

A szakmámmal és az önkéntességgel járó munka következtében

a március 16-május 15., azaz a szükségállapot időszakában nagyon sokat jártam a várost. A Szabadság nyomtatott és online változata számára terepmunkát is feltételező cikkeket írtam, minden nap bementem a szerkesztőségbe, jelen voltam az on-line gyűléseken, fotóriportokat, videókat, videóriportokat és videóinterjúkat készítettem, tudósítottam a különböző látogatásokról: Szijjártó Péter, majd később az egészségügyi miniszter kolozsvári vizitje stb.

Ugyanakkor a www.szomszedok.ro platformon regisztrált nyugdíjasoknak és a magánúton „szerzett” időseknek élelmiszert vásároltam, számlákat fizettem, a családorvosoktól recepteket vettem át és gyógyszereket váltottam ki, permetezéshez szükséges szereket vásároltam, táblagépet szervizeltettem, kihágási jegyzőkönyvvel kapcsolatos ügyintézést vállaltam.

Egyik nap például 44 kilométert robogóztam a városban (Bónis Endre és Reform Copy-Print, köszönöm szépen a járgányt!!!), ugyanis három személy számára a híres Euthyroxot kellett beszereznem.

Azt akartam csupán érzékeltetni: van összehasonlítási alapom arra vonatkozóan, hogyan viselkedtek az emberek a szükségállapot idején, milyen volt a közúti forgalom, milyen kihágások és törvénytelenségek voltak akkor és most, milyen mértékben tartották be az emberek a hatóságok javaslatait.

Érzésem az, hogy sokan túlzásnak, fölöslegesnek, mi több, alaptalannak tartják a szakemberek javaslatait, a hatóságok által hozott intézkedéseket, most pedig „bosszút állnak” az eddigi bezártság miatt. Lényegében, sajnos, magukat veszélyeztetik.

Rendben, hölgyeim és uraim, akkor most szabad a pálya, a lakosság térfelén a felelősség. Az eredmények május végéig megmutatkoznak.

Nagyon remélem, hogy tévedek: részben oda jutunk vissza, ahonnan indultunk.