Hétfő hajnali kettő van,

vasárnap 21 óra után lejárt a hétvégi szolgálat, lement a lap a nyomdába, át is vették. Megittam a harmadik sörömet, következik a pálinka. A Tamás bátyámé, vasárnap adták ide a Drága Szüleim.

Zárt bejárati ajtó mögött fülelő Édesanyámnak

megköszöntem a finomságokat és a kercsedi mókusvizet, azonnal távoztam, nehogy kinyissa a bejárati ajtót, hogy közelebbről lásson. Még hirtelen magához szorít, s meg talál ölelni. Jajj, Isten őrizz, megpuszil! Édesanyám. Nem is emlékszem már, mikor öleltem-pusziltam meg őket utoljára. Mostanság kötelező a fizikai távolságtartás.

A kaputelefon számjegyeit blúzom ujjával nyomtam meg,

beengedtek. Belegondoltam – bármennyire agyrobbantóan hangzik – tulajdonképpen eléggé nehéz védekezni a koronavírus terjedése ellen, az akció ugyanis több sebből vérzik: az emberi gyarlóság, hanyagság, figyelmetlenség áldozatai vagyunk/leszünk.

Észrevettem: legalább 76 alkalommal fordult elő velem is, hogy figyelmetlen voltam: s ha éppen ott volt a vírus, akkor már bennem van.

Készüljünk fel arra, hogy mi is megfertőződünk

Az ismeretlentől való félelem, a sportcsarnokban szükségmegoldásként létrehozott, rögtönzött kórház rémképe  beleégett a retinámba.

A jó hír,

hogy makkegészséges vagyok, 2001 óta önkéntes véradó, nemrég is voltam a Párizs utcai központban, minden rendben volt. Nincs krónikus betegségem, nagy eséllyel túlélem.

Szüleimen és nagybátyámon kívül közeli családtagjaim nincsenek, igyekszem segíteni a szélesebb családomon, ezért amennyiben Szabó Laci igényt tart rám, szívesen csatlakozom a Magyar Unitárius Egyház és a Gondviselés Segélyszervezet akciójához.