Tavaly szeptember végén még haza sem értünk, s máris eldöntöttük, hogy csomagot küldünk Iránba. Pontosabban a legkedvesebb iráni házigazdánknak, Soroush Bakhtiarnak, kedves feleségének, öccsének és természetesen szüleinek, akik Padenában, Kelet-Irán hegyeiben láttak vendégül bennünket a Kanapészörfölők (CouchSurfing) rendszer segítségével. Kezdetben Soroush azt írta, nem lesz otthon, öccse majd gondoskodik arról, hogy megfelelő vendégszeretetben részesüljünk Isfahán közelében. Végül mégiscsak otthon volt. Egyébként kiderült, a 80 kilométerre levő Shahreza városában tudott fogadni bennünket. Éreztem, feltétlenül azt szeretné, hogy vendégül lásson bennünket. Erre abból is következtettem, hogy az elején csak 40-50 kilométeres távot adott meg a két város között.

Soroush és családja nyitott szívvel

és lélekkel fogadott bennünket. Bár házigazdánk 3-4 hónapja nem kapott fizetést, felesége munkanélküli, húga keveset keres, mégis mindent megtett annak érdekében, hogy kiválóan érezzük magunkat. S sikerült is. Még arra is próbálkozást tett, hogy a különböző turisztikai látványosságoknál ne a külföldieknek megszabott ötszörös árat kelljen kifizetnünk, hanem csupán azt, amelyet az irániaknak kell.

Neki köszönhető, hogy eljutottunk a kaskáik nomád törzs sivatagszéli esküvőjére, hozzá kötődnek az isfaháni élmények és a hegyekbe tett látogatás is.

Úgy döntöttük, megháláljuk nekik,

csomagot küldünk Iránba. Hosszú időbe telt, amíg összehangoltuk a vásárlást, mi több, megfelelő dobozt kellett szereznünk, s kínosan kellett ügyelnünk arra, hogy semmi olyasmi ne legyen a csomagba, amelybe az iráni vallási szeku bele tud kötni: újságcikk (szándékosan nem csomagoltam be az iráni élményeinkről írt, három részben megjelent cikket), bizonyos motívumok stb. Főleg, hogy a csomagot éppen a több tucat halálos áldozatot követelő zavargások kellős közepén postáztuk.

Olyan varrottasokat vásároltunk,

amelyekben nincs értelmezhető motívum, s elsősorban a Dávid csillag hiányzik belőlük. Még az ezt megközelítő forma sem található meg rajtuk. Meglett a doboz, a címet angolul és latin betűkkel újperzsa nyelven (fárszi) is kinyomtattam, a feladónál pedig nem a saját címemet adtam meg… Óvatosságból, na. Bár lehet, csak megalapozatlan félelem.

Emmával találkoztunk is a nagyposta sarkánál, ott hátul, a Romtelecom épületénél, úgy emlékeztem, ott kell csomagot feladni. Körülbelül 15-17 évvel legalábbis ott kellett. Kiderült, eljárt fölöttem az idő: a Mărăşti téri posta-vámhivatalhoz kell majd fáradni, mondták a nagypostán bent, a fülkénél levő hölgy az órarendet is készségesen megadta, lejegyezte, ugyanis sokan hozzá viszik a csomagokat, s ha már nem tudja kiszolgálni, legalább tájékoztassa őket.  Mert, ugye, a neten nehéz odaírni két sort, hol lehet küldeményt postázni. Éljen a 21. század!

Lecammogtam a posta-vámhivatalhoz,

azaz a 16-os számú postahivatalhoz. Hatalmas sor, természetesen. Szerencsére senki sem szorongatott dobozt a hóna alatt, ők felvenni jöttek. De az ajtón azt írta, mindenkit ott szolgálnak ki. Mire 20 perc múlva sorra kerültem, kiderült, mégsem, azaz küldemény feladásáért előre kellett volna mennem.

Kisebb galiba keletkezett, amikor bejelentettem, hogy mármint én Iránba szeretnék csomagot feladni.

Nú sző patyé!

mondta hirtelen az alkalmazottak egyike. Mondom, de hát ott azt írja, csak Líbiába, Szíriába, s Irakba nem lehet küldeni. Ja, s Afganisztánba. Mindenki rám nézett, aztán a csomagra, a vámos csuklott egyet. Mondom, küldeni akarok, nem onnan származó csomagért jöttem! Fújj, előítéletek és média.

Menjek szépen ki, ragasszam rá a címet, s majd jön a vámos, megnézi, de addig is töltsem ki ezt a formanyomtatványt, amelyen pontosan részletezni kell, mi van benne. S akkor soroltam: színes száraztészta (ilyen nálunk nincs, na, számukra élmény), motívumos textília, varrottas, csokoládé, képeslap, hűtőmágnes. Szépen, darabszámra, súlyra.

Aztán jött a vámos:

Dumitale cu Iranu’?

Io, dară!

Mindenki szeme rajtunk. Szépen egyenként kiveszi a doboz tartalmát, hümmög. Vele együtt az egész várósereg.

Mare sărăcie în Iran…

Mondja, majd kiadja a parancsot:

Împachetaţi!

S diszkréten magamra hagy. Bármit betehettem volna még a „nukleáris fegyvereket fejlesztő, terrorista országba” küldendő kartondobozba. Volt ám nálam minden: marker, olló, golyóstoll (kettő is, ha kifogy az egyik, mégse ezen múljon), kis, közepes és nagy ragasztószalag, sötét barna és átlátszó is.

Mintha kissé húzódoztak volna az emberek, amikor a nagyocska dobozzal előre mentem, s bekiáltottam az ajtón, csak úgy heccből:

Gata pachetul pentru Iran!

Kérdeztem a vámostól is, mikor adtak itt fel csomagot Iránba. Nézése adott választ.

Lemértük. Két kiló kilencvenkilenc. Leadtam a formanyomtatványt, a csomagot, beírták a rendszerbe. Nézi a nő a feladó címét. Kérdi, mi van ott, ház? Mondom, nem. Tömbház? Az sem. Aztán leesett neki. S az is kiderült, a hölgy magyar.

Az azonosító szám alapján követem az iráni csomagot. Bár azt mondták, a perzsa országban kialakut rendkívül feszült politikai helyzet, a tüntetések, gyújtogatások, a bizonytalanság miatt lehet, Bukarestből visszaküldik, legutóbb még azt írta ki a Román Posta nyomkövető szolgálata: küldemény elhagyta a román fővárost. Csakhogy meg is kell érkeznie… 🙂