We reached the summit (5610/5670 meters, around 18,403 feet) after around six hours. Jocó was so happy, he hugged me dearly… 🙂 A quick look-around, an even quicker chat with the Iranians, taking some photos and off we went. On the way down we met with two members of our group, both battling with their physical conditions as well at the elements… Reaching the summit was possible even though in May I went through a surgery on my left knee (removing the damaged part of my menisus). I sent a thanking SMS message to the surgeon, Dr. Benea Horea. Thanks, dok!!!
Bár már három hónap telt el hazatértünk óta, még mindig úgy érzem, figyelnek, lesnek, ránk csodálkoznak, szemük sarkából engem kémlelnek az emberek – ezt tették Iránbanazok, akik nem tudtak angolul. Akik igen, azok azonnal megszólítottak, érdeklődtek, kíváncsiskodtak, kérdezgettek, faggattak, mi több, fényképeződtek velünk. Nemegyszer fordult elő, Isfahán főterén például, hogy teával, édességgel, étellel kínáltak, de több olyan alkalom is volt, amikor egyszerűen és nagyszerűen vendégül akartak látni.
Az elején fura érzés volt ennyire a figyelem középpontjában lenni mindenhol, a napok teltével viszont megszoktuk: válaszoltunk a gyermekek angol hellójára, mosolyogtunk, kezet fogtunk, alapszavakat használva csevegtünk, kézzel-lábbal magyaráztunk. Dehogy bonyolódtunk magyarázatokba, mi értelme lett volna egy elszigetelt ázsiai országban erdélyi, romániai magyarokként bemutatkoznunk. Működött a tavaly Azerbajdzsánban betanult szintagma: Mágyárisztán. S igaz is volt, mert többünk magyar útlevéllel utazott Iránba. Nekem feltétlenül az anyaország által kibocsátott úti okmányt kellett használnom: a románban ott díszelgett az izraeli beutazási pecsét. Azt is titkolnom kellett, hogy újságíró vagyok, a firkászokat nem kedvelik a titkokat rejtegető diktatúrákban. Főleg akkor nem, ha ennek éppen vallási jellege van…
Kiss Olivér blogja 