Nyugodtan írhatom, hogy életem legszebb időszaka volt: nagy volt a társaság, kiváló volt a hangulat, a házasságok, a feleségek/férjek és a gyerekvállalások nem korlátozták (annyira) a szabadidőt, sok-sok helyen jártunk együtt.
Az első nagy változás akkor következett be, amikor legjobb barátom, Glytz nem szervezett már több kirándulást, elmaradtak a rendszeres túrák – fájó nosztalgiával tekintek vissza a változás előtti évekre. Nyugat-európai barátaim hathatós támogatásával 2006-ban még kocsit (ha a Dacia Solenza annak minősül) is vásároltam (rozsdás, nem mindig indul, de most is megvan), hogy folytatni lehessen a természetjárást, a túrázást. S valamelyest sikerült, de a visszaesés drasztikus volt.
Aztán 2007-ben megismertük Lacit, s elindult a lavina. Szava hihetetlenül lelkesítőn hatott, varázs volt bepörögni, amikor írta, lehet menni Szmidára. Mindent felülíró, mindent feledő hívó szó volt. Rengeteg nyári és téli túra, túrabiciklizés, túramotorozás, hószánozás, kirándulás, sátorozás, sok-sok emlékezetes születésnap. Mélyen raktározott, maradandó, szív- és lélekerősítő emlékek.
2013 januárjában utoljára tartottunk ott születésnapot (Vandát ünnepeltük), akkor még volt Szerda is (minden héten ekkor gyűltünk össze Lóri barátom legénylakásán, ettünk-ittunk, filmet néztünk, társasjátékoztunk, beszélgettünk, EGYÜTT VOLTUNK), az űr nem volt akkora, bár sokszor megsirattam a szmidai időket. Valahányszor a környéken jártam, benéztem, nosztalgiáztam. Sírtam is. Nem is egyszer.
Ráadásul többen emigráltak, elköltöztek, szedentáris életet élnek, néhánynak megváltozott az életstílusa, értékrendje, életvitele, voltak szakítások is, s valahogy hiányzik az utánpótlás. Eddig lélegeztető gépen volt, most viszont meghalni látszik a Szerda. S vele együtt rengeteg minden. Hányan ennek a körnek köszönhetően találtak társra, bár sokan kívülről “hoztak” partnert maguknak… Párkapcsolatos létesültek, házasságok köttettek… Ilyen (is) volt a Szerda. Lacinak és a hét közepén megejtett rendszeres találkozásoknak galvanizáló hatása volt.
Aztán idén januárban leállt a Szerda. Ez volt a kegyelemdöfés. Aztán jött észak-ciprus (hatalmas tartozás) és a térdműtétem. Most már jól van, hátha jövő héten sikerül az Iránban levő Damavand (5610 méter) megmászása, de a januártól májusig tartó fájdalom és bizonytalanság, illetve a május-július időszakban fellépett kiránduláshiány egyszer-egyszer rányomta a bélyegét a közérzetemre.
Bár ünnepelni kellett volna, mégis inkább nosztalgiáztunk, búslakodók, mi több, kissé szomorúak voltunk. A jövőbe tekintés sem hozott derűt, hisz minden valószínűség szerint ezután még kevesebbet találkozunk, járjuk együtt a Természetet.
Laci, most már érted az alkalomadtán felszínre tört búskomorság okát?!
Kérlek, kattins az első fotóra!
Kiss Olivér blogja 