Hajnali egy óra körül már kötözték a kificamodott lábacskáit. Azelőtt antibiotikumos injekciót kapott, majd vitaminos folyadékot töltöttek a csőrébe. Egy részét kiköpte. Volt, amikor hátra engedte fejecskéjét, s becsukta szemeit, sorsára várt. Lábkötözés közben még élt.

Igazából teljes mértékben a sors és az emberek akaratának rabja volt. Előbbi elvont, utóbbi konkrét fogalom. A lelkiismeret megnyugtatására: mi is, az orvosnő és segédjei is minden tőlünk/tőlük telhetőt megtettek.

S ilyenkor jönnek lélekmorzsoló kérdések: mi van, ha…?

Mi van, ha hamarabb találunk rá a szobában? Mi van, ha azonnal a Mócok útján levő Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem sürgősségi rendelőjébe visszük, s előbb nem próbálkozunk meg azzal, hogy megitassuk? Mi van, ha a felsőfokú oktatási intézmény óriási épületegyüttesei között nem kószálunk annyit a sötétben, s hamarabb megtaláljuk az állatorvosi rendelőt? Mi van ha…?

Tegnap este találtuk meg Bibi szobájában. Az ürülék nyomok alapján találtunk rá az íróasztal alatt. Szárnyai nem voltak sérültek, reménykedtünk…

Az orvosnő és segédjei keze között múlt ki. Lábacskáinak kötözése közben hátraengedte a fejét, kinyitotta a szemét, de már nem egyenesedett ki többé, s szeme örökre nyitva maradt.