Itt van a Volt egyszer egy Kolozsvár című dedikált könyve a szerkesztőségi irodaasztalom mellett, Jancsó Miklós kézírása mintha már csak a túlvilágból köszöntene: a kötetet tavaly hagyta az asztalomon, sajnos arra a könyvbemutatójára sem sikerült elmennem. Hányan bánjuk, hogy nem kerültünk többször kapcsolatba vele. A mulasztás érzése idegtépő. Mulasztás talán az is, hogy ilyen későn írok Jancsó Miklós haláláról. Látszólag csupán. Igazából fel kellett valamelyest dolgoznom a tragikus hírt.

Játszani nem láttam, azt hiszem, akkor már elkerült a Kolozsvári Magyar Színháztól, viszont A kényelmetlen hős című könyvét olvasva elképzeltem, hogyan játszhatott a színpadon. Azokat az időket siratta, az igazságtalanságot tette szóvá.

Sajnos haláleset kapcsán kerültem vele gyakori kapcsolatba: nagyobbik lányát kellett eltemetnie. Jancsó Noémit egy idős gépkocsivezető gázolta halálra Szászfenes térségében. Ódzkodva kerestem Jancsó Miklós társaságát, mert tudtam, hogy az ügynek a Szabadságban és a blogomon történő éveken át történő követése miatt óhatatlanul emlékeztetem a tragédiára.

Jancsó miklós ugyanabban a hónapban halt meg, mint Noémi…

A Jancsó-ház kapcsán vele készített videóriporttal emlékezem rá. Ez most róla szól… (2013 februárja)