Szervezés, szervezkedés, egyeztetés, szavazás, demokrácia – aztán háromfele szakadt a csapat. Mi szombaton délben úgy döntöttünk: kimegyünk a Vigyázóra. Két jelige vezérelt: A városban esik, a hegyekben hull, illetve Nincs rossz idő, csak gyenge turista.
Az elmélet – ismét – beigazolódott.
Beizzítottam a Dacia Grand Cherokke Pathmaker Especially Limited „Trailblazer” Edition személygépkocsimat (2004-ben gyártották, 113 ezer kilométert gurult, ki kell bírnia amíg élek, majd megvásárolja a müncheni múzeum, a befolyó összeg lesz a hagyatékom… 🙂 ), elmentem Bibiért, s máris pörögtünk.
Bánffyhunyadon a nosztalgia kerített hatalmába, de folyattuk utunkat. Rogojelben az üzlet-kocsmában sört ittunk, barátkoztunk, elemet vásároltunk a GPS-készülékbe. Nincs erre szükség a Vigyázón, mondaná valaki. Igen ám, de amikor leszáll a köd, vagy bekövetkezik a white-out, akkor a legtapasztaltabb turista sem tudja, merre van Észak…
Késő este üdvözölt Iustina néni és Ionas (Potra). Mi voltunk az egyedüli vendégek. Elbeszélgettünk. Nosztalgiáztunk. Sokat. Ismét. Karcsit emlegettük sokat… Azon is elcsodálkoztunk, Pityu bácsi és felesége, hogyan bírják decembertől májusig fent a hegyen. Együtt, folyamatosan.
Korán tértünk nyugovóra. Abban reménykedve, hogy még lesznek turisták, magunkkal vittük az Alhambra társasjátékot. Mindhiába. Már éjfél előtt ágyba zuhantunk.
Igen, vasárnap délben keltünk ki belőle. Olyan csend volt, mint a barlangban. Szinte.
S verőfényes napsütésben kimentünk a meteorológiai állomáshoz is.
Ugyanott van a Kóréh Barna emléktábla. De vajon emlékét ugyanúgy őrizzük, ahogy illene? Az én saram is, de Mobellino is elhelyezhetett volna ott egy geoládát… Egyik releváns blogbejegyzése itt.
Fáj a szakadt meniszkuszom miatt a bal térdem, alig jöttem le a hegyről. Meg kell műttetnem. Halaszthatatlan. De az élmény, a betondzsungelből történő szabadulás, a Természet – megfizethetetlen.
Kiss Olivér blogja 