Vandának köszönhetem, hogy elolvastam. Neheztelt rám: hosszú hónapok óta nem olvasok már két esszenciális helyen: a klotyón és a közszállítási eszközökön; ugyanis e kettőn van már csak ideje olvasni manapság az embernek. Az időmilliomosok bírálhatnak. Persze, igaz az is, hogy arra van időd, amire teremtesz, de a többi tíz hobbi mellett nehéz erre is időt találni.

Ugyanaz történt velem, mint Jancsó Miklós: A kényelmetlen hős című, humoreszkeket tartalmazó könyvének olvasásakor. Nem tudtam letenni a kezemből, mihelyt leszálltam a trolibuszról, a megállóban olvastam tovább. Sőt, a járművön felejtettem magam… De ezt csak most vallom be nyilvánosan… 🙂

Hogyan dolgozza fel egy tizenegy éves kamasz, ha apját a szeme láttára hurcolják a Duna-csatorna munkatáborába? Hogyan éli meg az apa hiányát és az elhurcolás köré épített családi hazugságokat vagy titkolt történeteket? Milyen remények éltetik a mindennapok amúgy sem könnyű kamaszviharait megnehezítő élethelyzetben? Erről szól A fehér király című lendületesen megírt regény. A hol vicces, hol tragikus történetekből kirajzolódik egy abszurd, de gyerekszemmel mégiscsak szép világ, amely inkább elemeiben, mint konkrét történelmében azonos a kora nyolcvanas évek Erdélyével és Romániájával. A kiskamasz fiúnak apja elvesztése miatt hirtelen szembesülnie kell a felnőttség terheivel. A főhős a gyermekkor értetlen-ártatlan optimizmusának és a felnőttség reménytelenségének határhelyzetében még képes arra, hogy játékosan és mitikusan lássa a brutális hétköznapokat.

olvasható a könyv borítóján.

Az én családomból is elhurcoltak valakit oda. Mire felcseperedtem viszont már visszajött. A Dragomán által humoros tragikummal leírt történeteknek köszönhetően visszaköszönt a Monostor lakónegyedben leélt gyermekkorom: szinte ugyanazon brutalitással, akár erőszakkal. Az utcák, divatos szóval élve a gang-ek közötti harcokban viszont nem vettem részt, annál inkább kaptam verést amiatt, hogy magyar vagyok.

Ungur-bungur, ţapă-n cur

Kiáltották utánunk megannyiszor a Mehedinţi utcában.

Dragomán stílusának köszönhetően sodródtam a cselekménnyel. A Bergmann-cső említésének következtében ötlöttek fel bennem a monostori történetek, kis harcok. Mi is szinte ugyanazon gyermekkori csintalanságokat csináltuk, amelyeket Dragomán leír, sokszor magamra ismertem bennük. A mostani panellakások helyén hajdanán komlót termesztettek: sokszor oda mentünk „lopni” – mégis, a komlóból mi hasznunk lehetett. Addig-addig, míg egyikünket sós puskával popón nem lőttek…

Amit viszont túlzásnak tartottam, az a lépten-nyomon megjelenő erőszak. Ebből is volt elég a Monostoron, de korántsem annyi. Más utcákban sokkal rosszabb volt a helyzet, főleg a végállomás környékén, az erdő alatt, ahol az egyik kolléganőm lakott. Oda még mi, a Mehedinţi – rămâi fără dinţi (Mehedinţi utca, ahol fog nélkül maradsz – románul szép szójáték jön létre) utcai legények sem mertünk menni…

Persze, tudom a választ, de mintha Dragomán regénye nem fikció, hanem valóság lenne. A kommunizmus idején kötött ilyen-olyan kompromisszumok, a csintalanságok, a gyermekek és felnőttek rosszasága, a sorban állás („HOZTAK VALAMIT!”, tehát rohanás az üzletbe) – annyi év távlatából mintha meg sem történt volna velünk.

Édesapjának a Duna-csatornához hurcolása, pontosabban a regény elején bedobott kutatóállomásos figyelemelterelésről az embernek egyértelműen a La vita e bella című film jut eszébe…

Dragománnak köszönhetően szépül a múlt, átértékelődnek a negatív töltetű gyerekkori élmények. Forgatag, inkább lavina-szerű fogalmazási stílusának, a váratlan, meghökkentő fordulatoknak köszönhetően nem tudod letenni a könyvet a kezedből. Nem hiszed? PRÓBÁLD KI!