Megjegyzés helye: Mákoscsusza

Két dolog fogott meg leginkább az Up in the air-ből. Tulajdonképpen több, de ez a kettő köré csoportosul. Az egyik a backpack filozófia. Nem is hívnám filozófiának, mert igazából sosem derül ki a végkövetkeztetés, pontosabban nekem nem jött le elsőre. De a lényeg a két hátizsák-elméletben arról szól, hogy mennyi mindent hordozol magaddal egy életen át. Ott a hátizsák melletted és az a dolgod, hogy pakolj bele. Minden, ami fontos az életednek/ben. Először az apró dolgokat, kacatokat, amiket polcokon és fiókokban tartasz. Aztán jönnek a nagyobbak, ruhák, bútor, berendezési tárgyak, ilyesmi. Aztán jönnek az igazán nagy dolgok, lakás, autó, nyaraló, ki tudja még mi. Ha ez a hátizsák a hátadra kerül, akkor próbálj meg vele menni. Nyilván nem tudsz, hiszen roskadozol alatta. Az első történet első verziójában mindezt fel kéne gyújtani és hagyni elégni. A második verzióban, és talán ez fogott meg engem jobban, mindent ki kéne dobálni ahhoz, hogy igazán el tudd dönteni, mi kell belőle, mennyi az annyi, amivel még járni tudsz. És ugyanez a történet lemegy emberekkel is. Kedves.
A másik, fölöttébb szimpatikus jelenet a Hiltonban van, a mérnökök bulija előtt valamivel. Egy fiatal lány – 23 éves – és két középkor felé hajló egyén, egy férfi és egy nő, repterek közti alkalmi viszonyuk van. Azt hiszem (de nem gondoltam bele annyira komolyan), ez az első filmes párbeszéd, amelyik komolyan és számomra reálisan kezel egy olyan típusú generációs különbséget, ami létezik, de elmosódottan kezeljük. A 35 plusszos pár nem lehetne a 23 éves lány apja-anyja, de a gondolkodásuk közti különbség szinte generációs. És szép, ahogy ennek egy pillanat van szentelve a filmben. Emberi és érthető lesz.
Ami még tetszett: hogy hangulatában ugyanazt hozta, mint a Közöny annak idején, hogy a végére annyira közönyös lettem minden iránt, hogy akár meg is szűnhetett volna a világ. Itt a film stílusa volt a pasi életstílusa, különálló szegmensek, fejezetek gyakorlatilag, amelyeknek pont annyi közük van egymáshoz, mint a reptereknek, a fickó megjelenik rajtuk, bennük.
Moralizált. Nem is annyira rejtetten, mert a végére azért ki van mondva a szentencia, jobb a társas élet, mint a magány, mindannak ellenére, hogy a (számomra legalábbis) Donnie Darko-ból elhíresült mondat is elhangzik, miszerint végül mindenki egyedül hal meg. Olyasféle állásfoglalás a család mellett, vagy inkább a magány ellen, mint mondjuk a Trainspotting a Requiem for a Dream végével. Olyan könnyed, bájos, vicces, elrettentő helyenként, de a kínlódások elemelve jelennek meg és akkor a végén mindenki meghal. Pontosabban nincs B opció, nem marad remény sem arra, hogy ezt az életet folytató ember másként is végezheti.
Összeségében rendben vagyok vele. Van olyan mint sok Oscarra jelölt film az elmúlt 80 évből és nincs olyan, mint nagyjából azok, amelyek nyertek is.