[Image]Szóval, az az igazság, hogy nyertünk a csíkszeredai Pityókafesztiválon. Amint a fenti fotó is bizonyítja épp átveszem a harmadik díjat főtt étel kategóriában, amit a Hargita Népe napilap csapata érdemelt ki a Nagymamám féle tárkonyos bográcsgulyás csipetkével egytálételünkért. Na, de nehogy már a szekér megkerülje a lovakat, jöjjön itt alább rendre minden kronológiai sorrendben a magam verziójában, ugyanis Bea szép beszámolót írt a rendezvényről, amit föltétlenül  olvassatok el itt.[Image]Mint már korábban említettem, időközben munkahelyet cseréltem, kedvenc napilapomtól a Krónikától átigazoltam a másik kedvenc napilapomhoz, a Hargita Népéhez. Zárójelben mondom, volt, aki erről a váltásról úgy vélekedett, hogy "hála Istennek hazatértem". Arra viszont álmomban sem gondoltam, hogy úgymond a tinta még meg sem szárad a munkaszerződésemen és máris igen komoly feladattal bíznak meg. Ugyanis arra kértek fel az új kollégák, hogy legyek a csapatkapitánya a Hargita Népe csapatának a Pityókafesztiválon. Mivel igazából az új kollégáim közül sokat nem ismertem és akiket ismertem, azokról sem tudtam, mennyire jártasak a fakanálforgatásban, arra gondoltam, indulásból, az ismerkedés öröméért főzzünk valami igazán egyszerűt és finomat. Így esett a választás a nagyanyámféle tárkonyos bográcsgulyásra, amit többször is megfőztem már és többször is díjat nyertem vele.[Image]Hamar kiderült, hogy egy igazi, összeforrott csapatba csöppentem, amelyben senki nem ódzkodik a munkától, és senkinek nem kell részletezni, mit, hogyan, miért. [Image]Mivel ez már a legelején kiderült, indítványoztam a "gazdának", vagyis Mihály László főszerkesztő-helyettesnek: "töltsön egy pohárkával a szakácsnőkbe, mert nem vágnak a kések". Aztán mert ő is az a típusú ember, akinek egy dolgot nem kell kétszer elmondani, mert ért a szóból, töltött is. Itt jegyezném meg, hogy a remek fotókat is Laci készítette. Mellesleg, ekkor mondtam el a csapatnak, hogy nem azért jöttünk, hogy föltétlenül nyerjünk, hanem azért, hogy együtt legyünk, jól érezzük magunk, főzzünk egy jót, együnk egy jót, aztán, ha netán nyerünk is, annak mindannyian örülni fogunk.[Image] A tűzmesterek a fiúk voltak, be is fűtöttek a bogrács alá rendesen. Itt épp azt figyelem, hogy igen nagy a láng, talán nem ártana kissé széthúzni a tüzet.[Image]Aztán rendre minden belekerült a bográcsba, csak a fakanalat kellett forgatni rendesen.[Image]Emese volt a főkóstoló, ő mondta mindig: "só kell még bele".[Image]Közben jött a zsűri is, akikkel poénosra vettük a figurát, ugyanis elmondtuk nekik, mi egyformán könnyen forgatjuk a tollat és a fakanalat, s ahogy tudunk jót is rosszat is főzni, ugyanúgy tudunk jót is rosszat is írni.  [Image]No, azt nem tudni, hogy a fenti szövegtől hatódott-e meg a zsűri, vagy valóban annyira jó volt a kaja, tény, hogy Csiszér Előd, a Fenyő-szálló séfje - aki szintén zsűritag volt - amint megkóstolta a főztünket, azonnal négy adagot kért belőle, hogy ebből ebédeljen a zsűri. [Image]Eleinte nem is vettük komolyan, azt hittük nincs is ennek jelentősége...[Image]Habár, amíg vártuk az eredményhirdetést, időnként szóba hozódott: "vajon miért kért éppen tőlünk ebédet a zsűri?"[Image]Hát azért, mert GYŐZTÜNK!!! Harmadikok lettünk a versenybe benevezett 47 csapatból, és értesüléseink szerint, a mi tárkonyos pityókástokányunk volt messze a legjobb, csak lepontoztak néhány apróságért, amire egy szó mint száz, nem figyeltünk eléggé. Na de, hogy a zsűri tőlünk ebédelt, az mindennél beszédesebb... A nagyadag receptjét fennebb linkeltem, a következő bejegyzésben pedig olvashatjátok az éppen most készült finomságnak a receptjét is, mert néhány apróságban eltér a már beblogolttól.[Image]Itt már azt tárgyaljuk, hogy jövőre is jövünk és jövőben is nyerünk... Úgy legyen! Ilyen csapattal nem lesz nehéz...