sok-sok évvel ezelőtt kialakult egy furcsa szokásom:

néha úgy érek hozzá egy férfihoz, hogy arra vágyom,  csoda történjen, és a kezeim között nővé alakuljon. becsukom a szemem, és miközben a nyakát nyalogatom, elképzelem, hogy illatos, selymes, hosszú fürtökbe temethetem az arcom, finoman megmarkolom a derekát, mintha karcsú női derék lenne.
rájöttem, hogy be tudom csapni a kezem, az elmém. el tudom hitetni vele, hogy az, amit simogat, almavirág illatú női bőr; azt, hogy ha kinyitnám a szemem, az a lány feküdne mellettem, aki miatt  sok-sok évvel ezelőtt kialakult ez a szokásom. aki nem engedte, hogy hozzáérjek. csak néha. csak kicsit. csak titokban. annyira titokban, hogy ő sem akarta tudni. csak néha hagyta, mert talán ő is be tudta csapni az elméjét, s el tudta hitetni vele rövid időre, hogy az a kéz, ami a kis kerek mellecskéjére simul, férfikéz, nem az enyém.
annyira bele voltam habarodva a kis dög heterójába, hogy már akkor is őt képzeltem el, amikor pasival voltam. aztán elhalványult a képe, az illata, az emléke, maradt csak egy berögzült szokás,  amit a pszichológiai szaknyelv klasszikus kondicionálásnak nevez. mai napig megtörténik, hogy ha megmarkolom egy férfi derekát, vagy finoman megharapom a fülcimpáját, átkapcsol a tudatom a  "szerelmes vagyok egy nőbe" üzemmódba.
nemrég értettem meg azt is, miért szeretem ujjazni a férfiakat. (a prosztata orgazmus érvvel felvezetve, egy kemény alfahímet  sem nehéz meggyőzni, hogy megengedje, hogy a hátmasszázs lassan átmenjen fenékmasszázsba, s a kenyérdagasztó fenékmasszázs közben elkalandozzon a kéz az ánusz fele, amit körkörösen, gyengéden simogatva könnyű megszoknia és belenyugodnia, hogy egészen finoman egyre bennebb költözik az érintés) odabent ugyanolyan végtelenül selymes, forró és nedves a nyálkahártya, mint a hüvelyben. bár más az izomzat, de a kis hiszékeny, elkényeztetett ujjbegyeimmel el tudom hitetni azt, amit hinni vágynak. én hiába vagyok nyers, mohó, türelmetlen és önző, mert a kezem külön életet él. ő kedves, megértő, lassú - és kicsit buta. azt hiszi, hogy az "odabent" ekvivalens valami  nem csak fizikai síkon értelmezett mélységgel. olyan tétován matat az emberekben, mintha félne,  hogy a sötétben felborítja az élére állított lelket bennük. néha gondolatban rászólok, ha éppen lányban indul felfedezőútra: "nem törik, baszod, mitől félsz?!". ha egy nő antipatikus, az első gondolatom (kép - mert a gondolataim  nagyrészt képekből és illatokból állnak), hogy berángatom a legközelebbi mosdóba, letépem a bugyiját, beerőltetem két középső ujjam a szájába, hogy ne legyen száraz, határozott, erős mozdulattal vállból belemélyesztem két ujjamat a hüvelyébe, tenyerem rásimul a vénuszdombjára, maradék ujjaim kapják a szorító szerepet, s így belekapaszkodva a nemi szervébe addig rángatom, amíg el nem megy. ezt addig csinálom,  amíg már bőg, sikoltozik és könyörög, hogy hagyjam abba. vagyis leolvasztom az orgazmusreléjét. az antipátia kicsapódása csak ezután következik: nem hagyom abba. tudod... van az az érzés, ami akkor tör rád, amikor már annyit élveztél, hogy ha még egyet kéne, elképzelhetőnek tartod, hogy elájulsz vagy beledöglesz, ezért megpróbálod visszatartani, megakadályozni, hogy elélvezz, így ottrekedsz mozdulatlanul kifeszítve a vágy és a történés közötti senkiföldön,  s anniyra várod az orgazmust, mint sivatagos tájon összeesve a dögkeselyűket...
na de vissza a lényegre: a legfurcsábbnak azt tartottam mindig, hogy a férfiak nem vették észre, ha "másképp" nyúltam hozzájuk. tudat alatt viszont valószínűnek tartom, hogy megérezték, hogy a nőt érintettem meg bennük. vagyis kijött belőlük idővel a hülye p*csa. hisztisek, követelőzők, következetlenek lettek. bőgtek, toporzékoltak, könyörögtek, térden kúsztak. úgy éreztem, mintha Pandóra szelencéjét nyitottam volna ki minden alkalommal, amikor egy férfiban megérintettem a nőt.
az érintésnek hatalma van. vigyázz kit simogatsz.  de arra is vigyázz, hogy abban a valakiben  melyik belső állat fejét cirógatod meg, mert előbb vagy utóbb ki fog bújni...