Drapp kesztyű takarta a kezét, combjait szorosan egymáshoz szorította, miközben zavartan magára gombolta a kabátját. Nem a hideg ellen védekezett, úgy érezte, minden tekintet a kölcsön vett vízióját fürkészi.

Feszengett.

Régebben is kölcsön vett dolgokat, egy-egy mondatot, gondolatot, gesztust, egyszer még egy kézírást is, de azokat szerette megmutatni a világnak.

De ez más volt.

Mellkasát megbénította a légszomj és a kávézó telített levegője. Ügyetlenül nyakára húzta a kendőt,  mielőtt szájához emelte volna a csészét. Becsukta a szemét, hogy a torkát végigszántó fekete keserűség megidézhesse a napok óta tartó delíriumos állapotot.

A szavakból teremtett képiség erősebb volt mint valaha. Ujjai a billentyűk helyett az asztalt markolták. Ajkán elindult egy kéjes mosoly, és lefejtette kezéről a kesztyűt. Türkizkék körmei belehasítottak a térbe. Hosszan ívelt nyakát lecsupaszította a mámor. Akarta a tekintetek sokaságát. Kitágult pupillái a vadászt  keresték. Vágyta, hogy becserkésszék.

Felállt. Mozdulatai megerőszakolták az időt, és háta mögött hangtalanul záródott a tér.

A lábával résnyire kitartott ajtón keresztül betóduló fények  szétterpeszkedtek a derekán szorosra húzott türkiz korzetten. Zsigeri egymásnak feszülésük megtörte a hömpölygő lassúságot, és idegenségüket a hangtalanul lüktető rángások oldották.

Kölcsön kért víziójának, arctalan vadászát, összezárt szemeinek mozdulatlanságával, testének utolsó rezdüléseibe zárta.

Újra felvette a kabátját, de nem gombolta be, csak magára szorította. Elindult, hogy visszaadja a türkiz színű víziót. Lakkozott körmei a fal érdességétől kopottak voltak, harisnyakötőjére rászáradt a gyöngyházszínű vágy, csak a derekán feszült még mindig a korzett.

Nem néztek egymás szemébe. Markolták a vízió illúzióját, de már egyikük sem akarta.

Megcsalt víziójuk szemétdombján, mereven feküdt egy türkiz színű korzett, szalagját néha megemelte az esti szél.