Még mielőtt elkezdődött volna, úgy tudtam, hogy az idei TIFF-ről nem kell majd írnom. Sajtós akkreditációm nem volt, így bérletet kellett váltanom, és reméltem, hogy átadhatom majd magamat a kényelmes és gondtalan filmnézésnek. Minden előre eltervezett lazaság ellenére elkapott a fesztiválláz: minél többet látni, minden fontos eseményen ott lenni, a kuriózumokat és az egyedi eseményeket feltétlenül fogyasztani! Fizikailag sem bírtam volna, de időm sem volt határtalan mennyiségben zabálni a filmeket, így tökéletesen felemásra sikeredett ez a bő egy hét. És végül írtam valami beszámoló-félét is, baráti alapon, ami a Riportban jelenik majd meg és egy-egy része kísértetiesen hasonlít majd ehhez a baromi hosszú bejegyzéshez (Két részben írtam, de nem folytatásokban közlöm. Tessék kérem zabálni, mint én a TIFF-et!).

A versenyfilmek közül három és felet sikerült megnéznem:

Az Antenna (La antenna, r. Esteban Sapir, argentin) egyik kedvencem volt az idei TIFF-en. Némafilmek hangulatát idéző tágra nyitott szemek, erős sminkek, túlzó gesztusok. Nosztalgia és paródia egyidőben. Minden ráadásul fehér-feketében, a feliratok mégis más korról árulkodnak: nem egyszerűen megjelenő párbeszédablakok, hanem a képbe játékosan bevonuló és kivonuló, egy-egy szereplő vagy tárgy mozgását követő szövegfoszlányok.

A Transilvania-trófeás chilei Szent család (La sagrada familia, r. Sebastian Campos) már nem ragadott magával ennyire. Igaz, kevésbé látványos és formabontó. Minden a beszédre és a szereplőkre, illetve a közöttük lévő kapcsolatokra van kiélezve, és késő esti órában ezt nehéz követni. A sok kísérőzene miatt pedig a nagyon visszás emberi tulajdonságokban vájkáló képek is nyálasnak hatnak.

A szerb Klopkát (Csapda, r. Srdjan Golubovic) nem díjazták, de jól esett ez a kis szerb szoció-fikció. A szimpatikus családapa közönséges bérgyilkossá válik, csak mert reméli, hogy annyi pénzt kap tettéért, hogy megmentheti fia életét. Akit lelő nem más, mint egy szép és kedves kedves anyuka férje, fia iskolatársának apja… Aki felfogadja: közönséges hazardőr, akit csak azért hagynak életben, hogy ki tudja fizetni adósságait. Persze, hogy nem állja szavát, a 30000 eurós vérdíj helyett csak 300-at ad a szerencsétlennek… És ki segít a végső kétségbeeset apukán? A megölt férfi felesége. Kedvenc jelenetem ebből a filmből az, amikor apuka felönt a garatra és feljelenti magát a rendőrségen, a zsarű meg üvöltözik neki, hogy miért próbálja ezt a nagyon bonyolult nyomozást összezavarni.

A fél-versenyfilm a mostanában nagyon körülrajongott román produkció, a 4 Patru luni, 3 săptamîni şi 2 zile – Amintiri din Epoca de Aur, Cristian Mungiu Arany Pálmás alkotása, amit a szervezők visszavontak a versenyből (a Cannes-i Fesztivál politikája nem teszi lehetővé, hogy ott díjazott film más megmérettetésen is induljon). Hát nagyon nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre, és meg kel vallanom, nem tetszett éppen annyira. Jó volt, persze, hogy jó volt. A színésznők. A nyolcvanas évek szűk levegője. A nosztalgia és a nyomasztó képek emléke: kopott lépcsőházak, sötétség az utcákon. De valahogy maradt valami hiányérzetem is. Pl. számomra nem volt egyértelmű, hogy a faszi dugni akar… S mi lett a „buletinjével”, ami a lányhoz került? S miért kellett megmutatni azt a pici embriót? S egyálán honna a cím? Nem hangzik el egyszer sem, hogy ennyi idős lett volna a „teher”… Na, de mindegy, mindenképpen meg kell nézni, ha másért nem, mert Cannes-ban díjzott román film. Ki tudja, mikor lesz még ilyen?!

Nagyon vártam a 3×3 kategória Gopo-sorozatát. Az első opus, a De-aş fi… Harap Alb csalódást okozott, 10 perc után meg is engedtem magamnak, hogy lelépjek. A huszonéves Florin Piersic látványán elég volt ennyi mosolyogni… A Homo Sapiens című rajzfilm, amit a mesefilm előtt vetítettek, az viszont remek volt, tulajdonképpen csak ilyeneket néztem volna, számomra Gopo egyenlő a tojásfejű emberke… Ő a főszereplője a Scurtă istorie című rajzfilmnek is, amit a Ion Popescu Gopo másik nagyjátékfilmje, a Comedie fantastică előtt vetítettek. Az utóbbi alkotás, műfaja szerint sci-fi 1975-ben készült Romániában. Bájos naivitás és a világbékébe vetett hit árad a karcos képkockákból, igazi felüdülés a sok, agresszivitástól és testi-lelki nyomortól terhelt film között.

Radu Vasile Igazság O scurtă poveste című dokumentumfilmje is üdítő volt, ebben a romániai animációs film története foglaltatik össze, és gyerekkorom halhatatlan rajzfilmhőseit lehet viszontlátni benne (például Maria-Mirabela kedves barátait és az esti mesék Mihaeláját).

Az Special Events kategória másik filmje is nagyon tetszett. Az I Really Hate My Job című angol film (r. Oliver Parker) fergeteges komédia, öt különböző társadalmi helyzetben lévő nő egy napjáról. Két román színésznő is főszerepet játszik a filmben: Alexandra Maria Lara egy légies, képzőművészeti ambiciókkal felékesített pincérlányt, Oana Pellea pedig egy chilei bevándorlót, aki konyhatakarítás börtönből szabaduló nagy szerelméről áradozik és hihetetlen élettapasztalatról árulkodó bölcsességekkel nevettet meg. Melegen ajánlom szomabt esti programnak!

A No Limit kategóriából csak egy filmet sikerült megnéznem, kétségtelenül a fesztivál egyik ínyencégét, a dán Princess című filmet (r: Anders Morgenthaler), ami a műfajok érdekes keverése miatt érdemel figyelmet: a rajzfilm szereplőinek visszaemlékezései kézi kamerával forgatott „rendes” képek, hús-vér emberekkel. Nyomasztó történet egy kislányról, pornósztár édesanyjáról és annak testvéréről, aki a papi hivatását hagyja ott, hogy megbosszulja az unokahúgocskáját ért sérelmeket. Az extrém kegyetlenséggel végrehajtott hadjárat véres képei rajzfilmben is döbbenetesen durvára sikeredtek, mi lett volna ha ezeket játéfilmben látjuk, jól megcsinált effektekkel? Brrr.

A Pas in doi azt hiszem új kategória, kétszereplős filmek szerepelnek benne. Ilyen az Ágyban című chilei film is (En la cama, r: Matias Bize), egy kedves egyéjszakás kapcsolat kerek története hullámvölgyekkel és csúcspontokkal: vonzalom, lelkiismeretfurdalás, a kis titkok kifürkészésének ellenállhatatlan vágya, félhomály, buta kis játékok és néha egy-egy könnycsepp. Nagyon jó poénok hangzanak el, remélem a Moviequotes szemlézi majd. Persze nem Beckett, ahogyan a műsorfüzet konferálta… Jól is néznénk ki, ha Didi vagy Gogo arról elmélkedne, hogy a vásárlás szexuális frusztrációk kompenzációja és az árkedvezményeket kimondottan a kielégítetlen nőknek találták ki. 🙂

A Supernova kategória nagyon vegyesre sikeredett. Az új David Lynch-filmre nagyon készültem, már szerdán megnéztem volna, ha akkor nem marad el. Végül Csongesz keresztelőjéről (ahol mi is főszerepet játszottunk, ugye, mert keresztszülék voltunk) siettem egyenesen a moziba, mert nekem látnom kellett. Mna. Hát megbántam. Bár ha nem láttam volna, biztos betege lettem volna. Szóval: Inland Empire. Ami tetszett: film a filmkészítésről (többek között); a Rabbits c. rövidfilm szinte teljes egészében beékelődik a három órába – jó posztmodern/dekon idézési technika, place la mine; Laura Dern – kitűnő színésznő; néhány figura, pl. a japán (?) csajszi és a néger homless nő, vagy az első jelenet vészjosló „szomszédnője”. Sajnos mindannyian csak egy nagyon rövid jelenetben tűnnek fel, s nem igazán derül ki, honnan jönnek, mit akarnak, hová tűnnek. Megvannak a jó hagyományos tudathasadásos piullanatok is, egy-egy eltalát flash-back is, de azért az egész három óra nagyon kaotikus, ugyanakkor üres marad. Ja, azt is meg kell vallanom: sikerült belealudnom vagy kétszer.

Nagyon tetszett viszont az AFR – Egy miniszterelnök halála című dán áldokumentumfilm. Szinte semmi akció, csak beszélő fejek (többek között Kofi Anan, Bush – sztem ő vmi szinkronnal, de az is lehet, hogy találtak a filmbe illő részeket valamelyik beszédében). Unalmas lehetne, de nem az! Kirajzolódik egy nagyon szövevényes (szerelmi) kapcsolat egy anarchista lelenc és egy menő politikus között, a vonzalom, boldog és szellemileg termékeny együttlét, a szakítás, a szenvedés, a harag és gyűlölet különböző fázisaival – persze minden a rokonok, a barátok, az ismerősök szűrőjén keresztül, mert mindkét főszereplő halott már.

Ugyanebbe a kategóriába sorolták a När mörkret faller (kb: Mikor alászáll a sötét, r. Anders Nilsson) c. filmet is, amit csak azért akartam megnézni, mert svéd alkotás, és mert úgy reklámozták a műsorban, hogy a fesztivál egyik legdurvább jelenetét tartalmazza. Hát tényleg volt egy-két hátborzongató-hajmeresztő jelenet, de alapjában véve az aktualitása és a valósághoz való kísérteties hasonlósága tette ijesztővé. Igen, ilyen állapotok uralkodnak a messze földön béketűrésükről és haladó szellemükről híres békés svédek között is. Mert van egy konszolidált nyugati társadalom, aki egyszercsak nyit a bevándorlók felé, azt mondja: jöjjenek. Ők meg hozzák a szokásaikat és a hagyományaikat, amik nem kompatibilisek a nyugati modellel. Egyszerűen két gyökeresen más kultúra. Igen, pintosan erről mesélt Margareta egy adott pillanatban: a svéd nők egy évszázada küzdenek az egyenjogúságért, már-már teljes és tökéletes az emancipáció, és akkor jönnek a muzulmánok (például), akiknek saját kultúrájuk miatt kötelező viselniük a fejfedőket, a burkákat. Ezt „normális” svéd tényleg nem érti. Számára ezért a másságért nem leghet elég svéd egy bevándorló. Másfelől a családapák azért feddik meg gyermekeiket, mert túl hamar elkorcsulnak és túl hamar alkalmazkodnak az új, egészségtelen környezethez… Számára gyermekei túl svédek már… No, ugyanez felnagyítva, extrém helyzetig fokozva az egyik történet a három közül. (Hasonló dilemma szolgált a Fejjel a falnak Fatih Akim-film alapjául.) A második egy maffia-történet verekedésekkel, fenyegetőzésekkel és tettlegességig fajuló testi fenyítésekkel, egy vendéglős és kedvese, a testőrség vezetője közötti románccal fűszerezve. A harmadik pedig talán a legáltalánosabb: a családon belüli erőszak, a nők elleni abuzus mintapéldája. Azért a végén kicsit rosszul esett a nyálas kép, a levegőben egyszerre látszó három repülő, amin a három főhős három különböző irányba húz el, egyszerre.

A magyar filmnapon csak a Friss levegőt néztem meg. Tetszett, de nem olyan nagyon, mint ahogy elvártam volna. Jó, kedves, elsőfilmes (ugye jól emlékszem), díjnyertes, de nekem mégsem jött be. Amúgy aznap volt az Egyetleneim is, amit talán az AlterNativon láttam – na az sztem sokkal jobb film. És a programban szereplő Balkán bajnok  és a Moszny is megvolt már, régebb, uhogy vígan elmentünk a gulyáspartira, ahol a szokásos lepényleső tömeg gyűlt össze (tisztelet a kivételnek, pl. a saját asztaltársaságunk, hihihi, aki ki is beszélte a szomszéd asztalnál ülő izéket… nem mondom kiket). Persze nem jutott igazi gulyás, de a babfőzelék is nagyon ízletes volt.