Úgy tűnt, hetekig egy fortélyos vélelem igazgatja majd a magyar közéletet: Schmitt Pál plágiumügyének az a mikszáthi kedélyű elkenése, amelyben a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának jelentése részeltette a következménynélküliségen régóta edződő magyar közvéleményt.

Aztán váratlanul felgyorsultak az események: az Egyetem szenátusa megszavazta Schmitt doktori címének visszavonását, és ezzel – amint óráról órára követhetjük ! – újabb zsilipeket nyitott meg.

Az csak a történet egyik szála, hogy mit tesz a Fidesz Schmittel. Akit a gyors, akadálymentesített törvényhozás tenderfüzete emelt az államfői tisztségbe, de akivel most a posztkádári világ szokásrendje ül tort a változás ígéretei fölött. A Fideszt most Schmitt súlytalanságának a súlya terheli, amitől valamiképp szabadulnia kellene. Nem mindegy, persze, hogyan: egyesek a gyors lemondásra való felszólítást tartanák fontosnak, mások azt a diszkrét leválást, distanciateremtést tekintenék célravezetőnek, amely Orbán Schmittet „lesérthetetlenező” mondataiból kisejlett.

Itt azonban a történet másik szálát követnénk, Schmitt lehetséges útvonalait, amellyel egyformán üzenhet a következménynélküliségnek, és az államférfiúi szerepértelmezésnek.

Schmitt paradoxona az, hogy államférfiúi tartást csak azzal szerezhet, ha lemond államfői tisztségéről. Ez az egyetlen út számára: volt elnökként a – tisztségéért lemondása esetén is járó – státusát arra használhatná, például, hogy olyan civil kezdeményezéseket bátorítson és támogasson, amelyekkel az övéhez hasonló disszertációkra derül fény. Olyanokat, amelyek épp a kedélyesen átörökített posztkádári szokásvilágot veszik célba, Schmitt korábbi világát, amelyben a presztízsjavak cseréje úgy ment végbe, hogy bizonyos pozíciók belépőt jelentettek további javak – például doktori diplomák – „olcsóbb”, kedvezményesebb, bónuszkénti megszerzéséhez.

Az államférfiúi nagyságról sok szöveget örökítettek korunkra. Jelenti az értéktudat folyamatos megjelenítésének a képességét a politikai útkeresés cikkcakkjai fölött, jelenti a választási ciklusokon túlmutató tervezés képességét, mindazt, ami még a politikai vereséget is bele tudja helyezni a stratégiai útvonaltervezésbe. És nem utolsósorban: jelenti az önkorrekció erkölcsi képességét az elkövetett hibák nyomán kínálkozó önigazolási logikák ellenében.

Schmitt Pál azonban nem tűnik e képességek birtokosának. Már látszik, hogy magyarázkodása egy lefele vivő spirál, és Schmitt Pál karrierjének a logikája épp e magyarázkodásokban bomlik ki. Igazi sportember volt, aki szívesen beszél a sport révén szerzett kvalitások – kitartás, küzdőképesség – politikai és közéleti érvényességéről. Csakhogy pályája mégsem e kétségtelenül meglévő kvalitásainak a műve – sokkal inkább a sport révén szerzett presztízsjavak befektetési vállalkozásaként alakult. S minthogy a sport minden rendszerben presztízsjavakat termelő terület (a sportteljesítményt minden rendszer honorálja), és alkalmak is minden rendszerben adattak, a schmitti út ma már – a plágiumügy fényében – a mindenkori lehetőségek kihasználásának, e presztízs mindenkori alkalomszerű konverziójának tűnik. Konverziónak – bármire.

A kilencvenes évek kedvenc témája volt, hogy az új demokrácia uralkodó elitje a posztkádári világ kapcsolati tőkéjének az újrabefektetésével jött létre. Most, hogy Schmitt Pál politikusból kezd jelenséggé válni, ismét felmerül a kérdés: vajon a magyar közéleti karrierek mekkora hányada épült így, egyfajta folytonosságban a kádári világgal. Persze, nincs erre egyértelmű válasz, hiszen a folytonosság-szakítás értelmezése mindig politikai marad. De van értelme újra és újra feltennünk ezt a kérdést.