Hétvége van, nyár, és itt a labdarúgó világbajnokság döntője – ilyenkor az ember könnyedebbre, személyesebbre veheti a figurát, és olyasmiről ír blogbejegyzést, amihez sohasem értett: a fociról. Pontosabban a szurkolásról. Lehet, hogy széles olvasói tömegeket veszítek el egy ilyen vallomással, de elárulom, hogy én a vasárnap esti végső megmérettetésen bizony a hollandusoknak szorítok.

Csak az nem világos, számomra sem, hogy miért.

A labdarúgásnak nem vagyok sem szakértője, sem rajongója, és ma már aktív művelője sem (újabb olvasói tömegek mondanak le rólam…). A világbajnokságokat azonban, amennyire lehetséges, igyekeztem mindig is követni, az éppen aktuális kivételével, hála az elbűvölő házi zsarnokomnak – nem a feleségemről, hanem a kislányomról beszélek –; mivel az mégiscsak afféle must see dolog, mint az élő egyenesben közvetített csíksomlyói búcsú vagy a Twin Peaks című tévésorozat. Node, a foci kicsit olyan, mint a politika: ha az embert igazán érdekli, az éles helyzetekben nem maradhat teljesen pártatlan. Részrehajlás nélkül elvész a meccsnézés élvezete. Ha Srí Lanka és Uganda játszanák a vébédöntőt, akkor is szurkolnék valamelyiküknek, bár azt sem tudom, van-e fociválogatottuk. Szurkolni tehát kell, muszáj, úgy jobban csúszik a sör is, ízletesebb a popcorn, ebben, remélem, egyetértünk.

Ott maradtunk azonban el az imént, hogy miért is szurkolok az Oranjenak. Ha valaki politikai okokat alít a választásom mögött, szégyellje a piszkos fantáziáját. Az az igazság, hogy annak idején, amikor a labdarúgás még állandó(bb) szellemi izgalmakat tartogatott számomra, kiskamaszos hévvel rajongtam a holland csapatért (Van Basten! Gullit! Rijkard! – micsoda névsor!), ők voltak a kedvenceim, de már nem tudnám felidézni, hogy miért. Hogy miért pont ők. Ez a nosztalgia-zárvány önmagában elfogadható magyarázat lenne, de engem mégsem nyugtat meg.

Az meg végképp nehezen megfejthető, hogy a holland-spanyol szembenálláson belül értelmezve, miért épp a németalföldiek felé billen a mérleg. Hoppá! Németalföld. Történelem. Erdélyi peregrinus diákok. Protestantizmus, szemben a pápista hispánokkal (az inkvizícióról nem is beszélve); mivel magam is református volnék, bár a kritikusabb, kételkedő fajtából, ez talán számít valamicskét. (Bár nem sokat.) Észak és Dél: a szikárabb, metafizikus, nordikus szellem (nagylelkűen terjesszük ezt ki a hollandusokra is) mindig is lenyűgözött, bár a mediterrán térség tengerei alkalmasabbak a lubickolásra, és az asszonyaik, hogy úgy mondjam, nyitottabbak és élettől duzzadók. De ebben a formában ez sem igaz, elég végigtekinteni az elragadó narancsos szurkerlányok hadán. Talán az sem lényegtelen, hogy a Hollandia melletti kiállás révén végre egy platformra kerülhetek szabadelvű barátaimmal, elvégre Európa legliberálisabbnak tartott országáról van szó. Előjön tehát jónéhány, focitól-sporttól független tényező – magyarán, egy halom butaság –, ami így-úgy befolyásolja a döntést, főként abban az esetben, ha az ember szakmailag, khmm, inkompetens.

Tehát: miért szurkol a magyar, ha nincs is tétje? Miért épp annak, akinek. Nem bánnám, ha idetévedne valami kósza pszichológus, és jól felhomályosítana, hogy is megy ez.

De csak a meccs után.