kollokata

Készülök már egy ideje megírni az idei kisvárdai fesztivál körüli dolgokat, csak persze mindig a blogírást a legkönnyebb elodázni, mert az nem tartozik a napi penzumba, és hát, amint a bejegyzések „gyakorisága” mutatja, a népszerűséghajhászás sem célom igazán. No, de most eljött az ideje ennek a szösszenetnek is.

Szóval, amint számos helyen olvashatta mindenki, a június 28-i díjkiosztóval pontot tettünk az idei fesztiválra is. Könnyen meglehet, hogy véglegesen. A helyzet pillanatnyi állása szerint persze még minden lehetséges. Szinte ugyanannyi érv van a folytatás, mint a befejezés mellett. De hát, ez már a jövő titka-kategóriába tartozik.

Természetesen idén sem úszhattuk meg a hivatalos megnyitó rémségesen kínos pillanatait, de szinte már kezdem élvezni, nagyon jól lehet szórakozni a beszédeken, persze csak akkor, ha az ember eldönti, hogy márpedig azért sem húzza fel magát. Érezzék magukat kínosan (mondhatnám: szarul) azok, akik újra és újra „mélyrepülnek” a megnyitókon: a politikusok. Jó, tudom, ők nem érzik magukat szarul, hiszen vagy nem érdekli őket, vagy nem is képesek felfogni, hogy mélyrepülésben vannak. Nem is tudom, melyik változat rosszabb.

Miután tehát túl voltunk „a színház feladata mindig a magyar nyelv ápolása, megőrzése volt a kezdetektől”-részen, és azon, hogy 26 évvel ezelőtt ez a fesztivál jelentette a város „reformkori újjászületését”, következett a megvalósítások rész: „Az idén büszkeséggel tölt el bennünket, városvezetést, hogy gyönyörű városképpel várhatjuk a fesztivál résztvevőit, a fesztiválon jelenlévőket”, mondta Leleszi Tibor polgármester. Megjegyzem, ha az évek során csak negyedennyit fektettek volna be évente (jó, na, legalább kétévente) ebbe a fesztiválba – amely ugyebár „a város reformkori újjászületését jelentette” – , mint amennyibe került ez az új városkép, akkor most nem tartana ott Kisvárda, hogy esetleg elveszíti (vagy inkább lenyúlják?) a rendezvényét. No, de a polgármester bizakodó, legalábbis arra enged következtetni a megjegyzése, miszerint hisz abban is, „hogy néhány év múlva ugyanilyen gyönyörű képpel várjuk majd a fesztivált a színpad, a színpadi háttér infrastruktúrájával is”. Így mondta, így írom. Ha jól értettem tehát a beszédből, mégiscsak fontos a város számára ez a fesztivál, hiszen, mint mondta, kiemelkedik a rendezvényeik sorából, elsősorban azért, mert kultúraközvetítő, „de nem mehetünk el azok mellett a tények mellett sem, hogy nemzetközi hírt szerzett” a városnak. Hát, ebben van valami, mert ki hallott volna ugyebár Kisvárdáról (na, jó, ne legyünk olyan nagyképűek, hogy nemzetközi, elégedjünk meg a sokat emlegetett Kárpát-medencei szinttel), ha nem indították volna el ezt a fesztivált annak idején.

Aztán az is kiderült a beszédből, hogy ennél is fontosabb az, „hogy ad, és nagyon sokat kap a város ezen a fesztiválon. Kap élményt, kulturális, emberi értelemben, a szentségtől egészen a profánig. És éppen ez benne a jó, mert ezzel együtt felejthetetlen, felülmúlhatatlan és gyönyörű. Kiléphetünk a mindennapi életből, szerepeinkből, polgármester, városlakók, átélhetünk életeket, sorsokat, miközben a mi kis fesztiválunk sajátos értékkel, élményekkel ajándékoz meg bennünket”. És azt is megtudtuk, hogy mindezt azért, „mert a színház egy mély kút, forrása örömnek, szorongásnak, nevetésnek, dalnak, táncnak, sírva tanít, példákkal nevel, ha kell, életre tanít, az életről mesél”.

Ez a mély kút szerintem leginkább anyagilag volt forrása sok mindennek, kivéve persze az infrastrukturális fejlesztéseknek, de ebbe most ne menjünk bele.

A mélyrepülés Seszták Miklósnál súlyosbodott, akárcsak a tavalyi megnyitón, úgy látszik az ilyesmire különös képessége van a kisvárdai KDNP-s képviselőnek. Seszták természetesen csak saját magáról tudott beszélni, hiszen frissen kapta meg a nemzeti fejkesztési miniszteri posztot, így tehát kizárólag erről tudott áradozni. Ezért pedig olyannyira hálás volt, hogy még a jóistenről is úgy gondolta, Orbán Viktor akaratának van alárendelve. El is képzeltük, ül ott fenn a magasságokban a jó öreg Úristen, és egész álló nap (s tán még éjszaka is) azt lesi, mit akarhat a magyar miniszterelnök, hogy aztán ő tudja ennek megfelelően sürgősen elrendelni. Nehogy megróják esetleg a késedelemért.

Idézem tehát Seszták Miklós szavait, szó szerint: „Még szoknom kell ezt a megszólítást (mármint a „miniszter úr” kifejezést, megjegyzés tőlem). Elárulok önöknek egy titkot, amikor ez év februárjában összedugtuk a fejünket, hogy na, vajon kit hívjunk meg a fesztivál megnyitására, akkor cikáztak a gondolataink, de azt mondtuk, hogy várjuk meg a választást, és a választás után, amikor az új kormány megalakul, akkor kinézzük, hogy ki az a legaktuális személy, akit megkérünk, hogy nyissa meg a fesztivált. És a jóisten úgy rendelte, hogy oly hosszú kérés, és sok levél után most már ne csak államtitkárok jöjjenek, hanem jöjjön el egy miniszter is. Mindig azt szokták mondani, amikor felkérünk minisztereket, hogy jöjjön el Kisvárdára, mindig azt mondják, és hány kilométer?, nem sok, csak 288. Akkor azt mondják, nagyon köszönik a felkérést, de majd inkább küldenek valakit maguk helyett. Hát a jó Isten úgy rendelte a miniszterelnök akaratából, hogy ha nem tudunk lehozni egy miniszter, akkor legyen egy kisvárdai miniszter, ezért állok itt ma önök előtt. Köszönöm mindenkinek, hogy itt állhatok, hiszen, ahogy elszoktam mondani mindenféle fórumon, hogy valahogy ez egy közös siker, hiszen, ha az elmúlt négy évben Kisvárdán és környékén egy rosszul fejlődő térséget látott volna a miniszterelnök úr, akkor biztos, hogy nem gondolt volna rám. De most nem azért vagyok itt, hogy sokat beszéljek, mert a miniszterségnek vannak sok előnye, sok hátránya, de az egyik legnagyobb előnye, hogy megkérdezik tőlünk, hogy a rendezvényen mit szeretnénk csinálni, beszélünk, köszöntünk, állunk csak, pohárköszöntőt mondunk. Én azt mondtam, rám azt testáljátok, ami a legrövidebb, azt mondták, a legrövidebb a megnyitás, én be is fejezem a mondandómat, és nagy tisztelettel és szeretettel a fesztivált, immár a 26-at megnyitom”.

Mondanom sem kell, hogy ezek után a nyitóelőadás – Székely Csaba Hogyne, drágám! című darabja – majdhogynem eltörpült humorban, az ilyesmire szokták idézni azt a jó kis román mondást ugyebár, hogy „viaţa bate filmul” (lefordítva magyarra, nagyjából: az élet túltesz a filmeken).

Hát, ilyen vígan indultunk neki az idei fesztiválnak. Megjegyzem, a nyitó és a záró beszédek között egészen jó hangulatú rendezvény zajlott, merem állítani, hogy az idei program legnagyobbrészt rendben volt, kár, hogy épp most van körülötte a legnagyobb bizonytalanság, amikor kezd kialakulni egyfajta művészeti arculata a fesztiválnak. De, ha hinnénk az újdonsült miniszter ígéretének, akkor folytatódni fog „ez a nemes hagyomány”, mert hát, mint mondta, most közelebb ül ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz… Pontosabban így mondta: „Mi tudok kívánni zárásként, mint a magyar kormány egyik tagja, ülve ott a bársonyszékben, hát azt kívánom önöknek és mindenkinek, hogy ez a nemes hagyomány folytatódjon, adja Isten, hogy ez így legyen, most talán közelebb ülök, ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, hogy ezért tenni is tudok, és engedjék meg nekem, hogy a kis herceg írójának egy idézetével zárjam a fesztivált, minden itt ülőnek ez egy bölcs tanács a hétköznapokra, hogy Uram, nem a látomásokért vagy a csodákért imádkozom, csak erőt adj a hétköznapokért, ez a hét volt a csoda és a látomás, most jöjjön el a hétköznapok, köszönöm, hogy meghallgattak”.

Én is köszönöm, hogy elovastak 🙂

Várjuk tehát a csodát. Vagy a látomást. Vagy mindkettőt.

(Fotók: Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza facebook oldala)