Az első, idei évadbeli tervem az volt, hogy Szebenbe utazom megnézni a Faustot, mert nem merülhet ki egyetlen kolozsvári produkcióban a Purcărete-féle előadásélményem. Úgy látszik, pozitív energiák működtek közre, mert az Interferenciák fesztiválon valóságos Purcărete-maratonban részesültünk.

Partitúra és színészi játék egymásnak feszül a Gianni Schicchiben

Puccini Gianni Schicchije a kolozsvári színpadon nem tradicionális operaelőadás, annak ellenére, hogy az eredeti opera partitúrája szerint halad a rendezés. A zenekari hangszerek közül a fagottot felváltotta a szaxofon, ezáltal is kortársiasabb hangzást adva az „egésznek”. Silviu Purcărete zenés színházában nem a hagyományos operaénekesi, tökéletes hang kibontakoztatása a fontos, hanem a műfaj folyamatos újraértelmezése a színházi keretekbe való visszahelyezés által. Ezért hallunk csupán két operaénekest énekelni, ezért nem ér véget a színpad a zenekari árokkal, ezért történt az eredeti darab szereplőinek megduplázása. Szegény Buoso (Bíró József) még csak halálán van, de máris ravatalra kerül, halottként kezelik, sőt, eszközként a játékhoz: az unokahúgok labdát pattintgatnak kopasz fején, mások furulyáznak fölötte, öltöztetik, húzza-nyúzza öt unokatestvér, négy feleség, négy sógornő, két sógor és így tovább, mindannyian kopogó szemekkel, érzéketlenül, a rájuk eső vagyonra várva. Felháborító lehet a hagyományos ceremóniákat tisztelő néző számára ahogyan Buoso testével bánnak, ahogyan a tort ülik. A kezdetben még csupasz test egy hosszú  asztalon fekszik, amely nemcsak ravatalként funkcionál, hanem a torra előkészített, megterített asztal is, amelyen vörös zaftos spagettit töm magába jóízűen a színészsereg. Hosszú, szokatlan csend, csupán a kanalak, villák zöreje hallatszik, és persze a zabálás közbeni sóhajok, az ösztöneinek élő test hangjai.

Ebben az egész előadás jellegét meghatározó nyitójelenetben nemcsak a halállal, mint tabutéma feldolgozásával szembesülünk, hanem a testtel való újfajta játékkal is. Bíró József mint halott „van” csak a színpadon, mégis ő a mozgatórugó, őrá utalnak, róla beszélnek, nem kerül viszont konkrét dialogikus viszonyba egyik szereplővel sem. Ő nem a hagyományos értelemben vett, megkomponált dramatikus személy, hanem jelképe a (testi, illetve társadalmi) betegségnek, a fájdalomnak, de ugyanakkor újraértelmezi a színészi játékot, amely a test fizikai valóságát helyezi előtérbe. És persze, folyamatosan figyelmeztet bennünket, mégiscsak színházat látunk, ahol a halál, a fekete árny föl-le járkál a színpadon, megnyitja a pokol kapuját, akárcsak Mefisztó a szebeni színpadon. A groteszkké nagyított cselekvés ellentmond az elhangzó zenei összhangnak és drámaiságnak, így teremtődik valódi feszültség a színpadon.

Az eltűnés száz százalékos esélye

Hogy a test energiái hogyan szabadulnak fel Purcărete színpadán, azt láthattuk Ionesco A király halódik drámája alapján készült azonos című előadásban, amelyet a franciaországi Les Arts et Mouvants társulat mutatott be. Az előadás nem kezdődhetett meg addig, míg a nézőtéren nem akadt egy önként jelentkező, aki eljátssza aznap este a „címszerepet”. Ismerős ez a fajta formabontás, mégis újnak éreztem ebben a  kontextusban, mert tényleg elhittem az első percekben, hogy a nézőtérről a színpadra sétáló önkéntes színész „a” néző, akiről hihetetlen gyorsasággal holmi fehér köpenyes színészek gátlástalanul lekapják az öltönyt, zoknit, alsónadrágot. A király valójában nem is király, hanem egy Akárki, jelzi ezt a betegágy melletti öltönyös portré. Ha pedig itt az idő, a halállal sem merünk konfrontálódni. Ezért a király alattvalói, a fehérköpenyes szereplők ceremóniákat rendeznek számára, asszisztálnak, sőt segítik őt eljutni a halálig. Ilyen nagy momentum a fent említett pucérrá vetkőztetés, hisztérikus vonaglások, agonizálás közepette, a tökéletlenséggel való fájdalmas találkozás. Fehérré meszelik a király testét, arcát vérfoltokkal díszítik, aztán így, félig bohócként, a maga esendőségében és szánalmasságában kell a halállal, saját rothadó holttestével szembenéznie, amely végig a színpad közepén vár rá. Eleinte letakarva, aztán felfedve. A borzalom, rémálom, filozofikus eszmefuttatások elviseléséhez kell az a fajta humor, amellyel Purcărete mindig áthidalja a nehéz pillanatokat, legyen az egy erotikus momentum, vagy a gyermekké válás groteszk bábjátéka. Minden mozzanat a felmutatott színpadi eszközök között zajlik, maszkolt alakokkal: az orvos visszafele számolja az előadás idejét, egy óra húsz percet élhet még a főszereplő, aztán meghal, és minden marad a régi kerékvágásban, ugyanúgy, mint eddig, jöhet a következő.

Egy intim környezetbe kerültünk, amelyet Mozart zenéje és az apró, kívülről, illetve mögülünk érkező ritmikus zajok is megerősítettek, majd kiteljesítette ezt az érzést az előadás végére lecsupaszított színpad. Kezdetben láttuk a királyt, aki a nézőtérről érkezett a színpadra, aztán ez a király a semmiből elhangzó utasítások során széthullott darabjaira, eltűnt. A sötét, üres színpaddal, az eltűnés száz százalékos esélyével szembesülhettünk. Végül valaki megtörte a földön túli csendet és elkezdett tapsolni a sötétben: úgyis csak színház volt.

Swift és Purcărete kegyetlen fantáziája találkozik  

A harmadik produkció, a december hetedikén előadott Gulliver utazásai az érzékiséget és képiséget az eddig látottakhoz képest ezerszeresére növelte. A szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház produkciója teltházas előadás volt, egy szék sem maradt üresen a teremben, mindenki  érdeklődéssel várta a nagy kalandot. Aztán egyszercsak az emberek elkezdtek szállingózni kifelé a teremből előadás közben. Talán nem olvasták el a beharangozó szöveget: színpadi gyakorlatok. Vagy, talán a látványt nem bírták lenyelni és az bosszantotta őket. Mindenesetre, úgy éreztem, a közönség csalódott. Egy picit én is, de nem feltétlenül rossz értelemben. Valami kerek egészre vártam, ezzel szemben apró részletekkel szembesültem, aminek azért örülök, mert ma már egyre kevesebbet foglalkozunk velük… A Gulliver utazásai-történet – amelynek központi témája a szenvedélyes utazó élménye, aki képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni, és világjárási vágyát nagymértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti – csak egy eszköz lett számomra, amely által kimondhatóvá váltak lét- illetve társadalmi jelenségek: a folytonos meglévőből való elvágyódás, a születés és halál közötti út megélésének minősége, a testtel való interakció, az öregedéssel és egyáltalán körülöttünk levő világgal való azonosulás lehetetlensége stb.  Swift művéből egy-egy kiragadott jelenetet láthattunk, amelyeket  a „nyihahák” országában történő események keretébe foglal a rendező. Egy faparipán kerekező kisfiú szemszögéből látjuk a kinagyított képeket illetve a valóság imitációját: a szalmával beborított színpadon lovaknak öltözött színészek közé egy fehérruhás lány bevezet egy valódi lovat. Cirkuszi szenzáció, a közönség mégsem tapsol, az ijedtség vagy meglepettség miatt. Ezt a valódiságot bábjelenetek váltják fel, amelyek nem igazi bábokkal, hanem az emberi testtel, mint törpefigurákkal való groteszk játék próbája. Az  emberi és állati vonások keveredése folytatódik az embernagyságú patkányok románcával, amelyek végül emberi lényeket szülnek. Purcărete számára ebben a gyakorlatban is kiemelt fontossággal bír az ember, aki kilóg, kiduzzad a testből, ki akar törni saját testi határai közül. Különleges jelentőséget tulajdonít például az egyik jelenetben minden testi kinövésnek, az anyagcsere csatornáinak: óriássá duzzadt mellek, nemi szervek, dudorok, amelyeket késsel kihasítanak a színpadon és liszt termelődik belőlük. A test úgy folytatódik, hogy ezáltal kapcsolatba kerül a többi testtel, sőt, a testen kívüli világgal is a termékenység reményében. Miért is akarunk szalonképes,egyenletes, zárt történetet látni, amikor maga a test sem egy lehatárolódó felület? A túltengő rabelais-i bőségjeleneteken az ember fölfedezhette, hogy a mindenséget saját magában hordozza. Ezeket a jeleneteket ellenpontozták azok a tömegjelenetek, amelyek hideg szépséggel az öltönyös egyén elgépiesedett létét, a test börtön voltát és az egyén konzumrabszolgaságát jelzi. Nem a civilizáció teremtésének lineáris áttekintése volt a fontos, ezt másfél óra alatt amúgy is képtelenség megidézni. Inkább a torz világban születő emberi kapcsolatok és a kommunikáció ellehetetlenedéséből ihletődött túlzások ragadták meg a figyelmet. Félelmetes lehet kisgyerekként végigvezényelni ezeket a színpadi gyakorlatokat, amelyekben gyermekgyilkossággal, a testtel, mint piaci áruval, az öregségből fakadó kivetettség érzésével, a „jehuvá”  válás ösztönszerű folyamataival kell szembesülni. Szóval, az ember belső és külvilági léte közti összhang itt csődöt mondott. Nem az azonnali megértést követelte az előadás, hiszen lehetetlen ennyi ipmulzust feldolgozni. Éppen ezért kapja meg a néző azt a szabadságot, hogy eldönthesse, melyik fragmentummal foglalkozik, és melyikből rekeszti ki önmagát. Mert én is – és ezt nem érzem veszteségnek – a túltelítettség miatt csak töredékeiben voltam képes megragadni a látottakat.

      Szabó Réka