kollokata

Már jó ideje zajlik az Interferenciák 2012 Kolozsváron, de hát ebben a nagy menetben nem igazán volt idő blogbejegyzésre (illetve hát lett volna, de olyankor azt hiszem, inkább aludtunk, vagy off-programoztunk, vagy éppen dolgoztunk, fűzném hozzá gyorsan), ezért csak így, jóval félidő után, vagy inkább a vége fele térek/térünk rá a fesztiválra. Amint a többes szám és a bejegyzés címe is jelzi: most ismét többen írogatunk ide, akárcsak a két évvel ezelőtti induláskor, amikor szintén többen, és szintén az Interferenciák akkori, 2010-es kiadásáról közöltünk reflexiókat.

Idén Szabó Réka (teatrológus, illetve BBTE, Bölcsészkar, magyar-német szakos hallgató), Bíró Árpád (BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám valamint Magyar nyelv és irodalom szak),és Rusu Péter (BBTE, újságíró szak) a segítőtársaim, az egyes előadások utáni beszélgetésekről már jelentek meg írásaik a Szabadság nyomtatott verziójában, s bár eredetileg úgy beszéltük, a blogot is működtetjük, eddig erre nem került sor.

No, de még semmi sincs veszve, így hát mindjárt két bejegyzést is olvashattok/olvashatnak (egyiket Bíró Árpád, másikat pedig jómagam jegyzem), és igyekszünk más írásokat is feltenni a hátralévő időben, s talán még utólag is.

 

…még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön

Beszélgetek egyszerű nézőkkel, mert a színházban mégiscsak a közönség az úr. Ki avatottabb, ki laikus, de mindannyian huzamosabb időt töltöttek / töltenek el az Interferenciák fesztivál forgatagában. Párbeszédeink díszletét az előcsarnok, avagy a büfé szolgáltatja, olyan helyek, ahol megoszthatjuk egymással színházi élményeinket.

Távolról figyelve csak annyi tűnhet fel, hogy csóváljuk a fejünket, óvatosan körülnézünk, majd beletörődötten, és a levont tanulságtól terhelve köszönünk el egymástól. Mindig ugyanez a mozdulatsor, mert a következtetés is mindig ugyanaz, és kísértetiesen egybecseng Peter Brook megállapításával, miszerint az a jó művész, aki nem akar művész lenni.

Beszélgetéseink legkisebb közös többszöröse az a szomorú tapasztalat, hogy bizony Európában sok mindenki akar művész lenni, csak nem mindenki tud – főleg akkor nem, ha érdekből próbál meg színházat, vagy akár fesztivált csinálni. Ebből kifolyólag aztán megszokjuk, hogy az Interferenciák nem azért lehet jó, mert nemzetközi.

Valami más okot kell keressünk, ha meg akarjuk indokolni, hogy mi is tart még minket itt (ott), a zsöllyében, páholyokban, erkélyen.

Talán – nem indokolt a bizonytalanság: biztosan az a vágy, hogy végre „sallangmentes” előadást láthassak, amely átláthatóságában, átgondoltságában és pontosságában lenyűgözzön. Hogy átéljem a katarzist, amelynek nyomait felfedezni véltem már több ízben is: Gianni Schicchi, A király halódik és Anamnesis. Kétségtelen, hogy ezek közül a Katona József Színház produkciója (Anamnesis) nyűgözött le leginkább, pontosan azon könnyedsége és követhetősége miatt, amelyik nem hiányolta a mondanivalót sem.

A kulcsszó, számomra a mondanivaló; mellyel szemben a fokozott mértékletesség valószínűleg célravezetőbb lenne, mint a szimbólumokkal túlterhelt színpadiasság.

Persze ez csak egy (vagy több) vélemény a sok közül, mely nem várhatja el, hogy szem előtt tarthassák, mi több: eleget tegyenek kívánságainak (a színház nem is erre való). Mindenesetre még van négy napja a fesztiválnak arra, hogy lenyűgözzön. – Bíró Árpád

 

Illés próféta székén ülve

A fesztivál kezdete óta kedden este, az Illés próféta széke után éreztem először azt, hogy nem szeretnék beülni a következő előadásra. Pedig nem akármi következett, a Márton Dávid rendezte Wozzeck (Georg Büchner és Alban Berg nyomán), a berlini Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz vendégjátékaként. Bennem azonban olyan mély nyomot hagyott a szerb produkció, hogy úgy éreztem: képtelen vagyok elnyomni, visszafojtani magamban az élményt, amelyet ez az előadás nyújtott számomra, és „rápakolni” valami mást. Persze, azért mégis átmentem a stúdióba, mert hát egy fesztiválon semmit sem (lenne) szabad kihagyni. Megnéztem hát a Wozzecket, magamban elfogadtam annak magas szintű szakmai színvonalát, de nem tudtam velük menni, a szerb előadás minduntalan kitüremkedett belőlem, minden idegszálam, gondolatom visszaparancsolt a másik épület színpadára, ahol mélyen belém ívódott az egyébként elég nagy hátránnyal induló Illés próféta széke.

A Jugoszláv Drámai Színház előadásán ugyanis mintha valamiféle átok teljesült volna be, úgy látszik, a szövegkönyv nem hiába idézi meg a görög tragédiák világát. Az aznapi igen komoly áramellátási problémák miatt (a színházban délutántól kezdve sorra mentek ki a biztosítékok, s mint kiderült elég súlyos gondok akadtak, amelyek aznapra megoldhatatlannak tűntek) jó félórás késéssel tudták csak elkezdeni az előadást, a kezdés előtt pedig elhangzott: a produkciónak különleges fény- és hangtechnikája van, amely fontos szerepet játszik a történetben, mivel azonban mindössze tíz reflektor áll a rendelkezésükre, és a hangszórókra sem lehet számítani, tekintsük egyfajta főpróbának az előadást.

Mindezek ellenére teljes értékű produkciót láthattunk, az első tíz perc után eszembe sem jutott, hogy bármi is hiányozna, a remek rendezés és a lenyűgöző színészi munka mindent kárpótolt. Az Igor Štiks hasonló című regényéből készült színpadi adaptáció rendezője, a fiatal Boris Liješević letisztult, minimalista stílusban tárja elénk az antik tragédiák nyomvonalán született személyes történetet, amely ugyanakkor egy város és egy nemzet (de talán egy egész kontinens) tragédiájává növekszik egy olyan multietnikus világban – nevezetesen Szarajevóban – ahol még erősebb hangsúlyt kap a regény/darab főhősének identitáskeresése. A szinte üres térben lejátszott előadás olyan fantasztikus színészi játékkal párosult, amely nélkülözött minden teatralitást, a minimalista játék azonban nagy belső átélést rejtett. Svetozar Cvetković és Maja Izetbegović (de a többi szereplő is) olyan színházi pillanatokkal ajándékoztak meg, amelyeket még nagyon sokáig fogok magamban hordozni. (Sajnálom, hogy a fenti jegyzetet író Bíró Árpi nem láthatta az előadást, azt hiszem örült volna ennek a sallagmentes, nagyszerű előadásnak). –  Köllő Kata