Azelőtt való nap este láttam, amint meggörbült háttal ment át a Széchenyi térnek a piac felőli átjáróján, a buszmegállóba igyekezett. Felfigyeltem rá, ugyanis szinte derékszögben járt. Hölgyismerősömmel, Júliával éppen a 38-as autóbuszra pattantunk fel, amikor észrevettem, hogy az ajtó fele lép.

Tessék sietni, mindjárt indul –

mondtam ösztönszerűen magyarul, ugyanis sejtettem: a Kőváry-telepre igyekvő idős néni csakis magyar lehet… Kiderült, a 37-es buszra várt, de elbizonytalanodott, azt hitte ez az. Tudta, hogy még néhány percet kell várnia arra a járműre, amelyik a Gépész utcába viszi, nem pedig fel a Vadász/Vânătorului utcába.

Másnap reggel ismét találkoztam vele. Ezúttal a Gépész utca 37-es megállóba. Valakinek értetlenkedett, hogy miért működik a közvilágítás. Talán azért, mondta, nekik, mert a Villamosművek így teszteli, mely villanyégők vannak kiégve, s kicseréli őket.

Múltkor is égve hagyták. A szomszédasszony telefonált is nekik, hogy pazarolnak. Aztán lekapcsolták. De most lehet, hogy tényleg azért hagyták égve, mert nézik, melyik lámpa égett ki. Én ezeket nem is látom, sötétedés után nem járok már az utcán

– mondta. Jött a busz, átvettem tőle a három szatyrot. Az egyikben virágcsokrok, a másikban virágpalánták, a harmadikban ruhák voltak. Felültünk a buszra.

Ne üljön oda, úgy háttal utazik

– figyelmeztetett. Mihelyt ismerőse a másik megállónál felült, azonnal megkérdezte tőlem, van-e a buszban még ülőhely. Mondtam, maradjon nyugodtan, van. Ennek ellenére összébb tette csomagjait, csakhogy ismerőse foglalhasson helyet. Figyelmes volt, foglalkoztatta, van-e ülőhelye a hölgynek.

Életvidám Szabó Anna néni. Elmesélte, hogy rendszeresen jár a piacra.

Virágokat, palántákat viszek. Hogy elkelnek-e? Hát, nemigen, nincs az embereknek pénze. Jönnek, nézelődnek, de nem vásárolnak. Tudja, mozgok, kimegyek a világba, látok, hallok. Ez a fontos nekem. Nem szeretek otthon ülni, ülni a tévé előtt. Hány unokám van? Négy. Az egyik Magyarországon, a többi három itt. Mind mondják nekem, ne erőltessem meg magam, ne járkáljak annyit. De én így érzem jól magam, aktív vagyok, járok-kelek. A busz éppen a piacig visz, s a megállója itt van a házam mellett, tehát könnyű közlekedni

– mondja, s búszúzom is, mert szállok le.

Mosolygós arca, kedvessége, izgágasága feltöltött. Örvendetem ennek a napnak, amikor – mint kiderült – egy ilyen életvidám idős hölggyel találkoztam. Talán én is ilyen leszek 82 évesen. Bánom, hogy nem vásároltam tőle egy virágcsokrot, s nem készítettem fotót Anna nénivel.