Láttam egyszer egy vándort.
Haladt valamely irányba, kis batyuval a hátán. Folyamatosan. Rendületlenül. Egy adott pontig. Egészen addig, amig egy aprócska szél, egy elmúlt, megvalósulatlan érzelem, meg nem érintette őt, a haladót. A halandót. Belekavart. S a következő pillanatban földön hevert vándor, batyu, annak tartalmával együtt. És ő csodálkozva nézelődött a szétszórt kacatok felett: Mi történt?
A földön szétszórva morzsák, egy kenyérdarab, egy régi fénykép. A vándor fáradt, törődött arca. Arcán az idő barázdái. Kék szemek, melyekre lassan ráborul a homály. Ez mindene.
Egy ideig a földön ülve maradt, elmerengve, kikerekedett szemekkel.
Aztán lassacskán eszébe jutott, hogy mennie kell tovább. Szedelőzködni kezdett, összeszedte elhullt limlomjait. Lassacskán felállt. A batyut, melybe összegyűjtögetett egy piszkos zsebkendőt, egy kenyérdarabot, a fényképet meg egy kisgyerek cipőjét, még mindig kezében tartotta. Aztán lassan elengedték elernyedő ujjai. A batyu az út porába hullt.
S a vándor, rogyadozó léptekkel, anélkül hogy visszanézzen, megindult.
Alakja beleolvadt a leszálló szürkületbe.