A lengyelek barátaink. Ez olyan axióma, amit még azok is tudnak, akik életükben nem találkoztak valódi, hús-vér lengyellel – és ez fordítva is igaz. Amikor – évekkel ezelőtt – volt szerencsém megjárni Lengyelországot, az volt az egyik legkellemesebb élményem, hogy a lengyel-magyar barátság nem csak egyoldalú mítosz, egy kis(ebb) nép vonzódása egy másik, jóval számosabb – bár hasonlóan hányatott sorsú – nemzet iránt: a lengyelek is kapásból vágják a polak węgier dwa bratankit, ha megtudják rólad, hogy magyar vagy. (Ehhez kapcsolódik az az anekdota, miszerint egyik, Varsóba tévedt nemzettársunk egy kocsmában oroszul próbálván meg kommunikálni – rokon nyelv vagy mifene –, arra eszmélt, hogy egy lengyel polgár térdel felette, kezében szorongatja hősünk útlevelét, és így rimánkodik: bocsáss meg, magyar testvérem, félreértés volt. Lehet, hogy nem igaz, de tökéletesen hihető.)

A Budapestet március 15-én elárasztó lengyel zászlóerdő ennek tudatában értelmezendő. Egyik kedves barátom, látva a magyar fővárosban szimpátiatüntető testvéreket, lelkesülten így kiáltott fel:  ilyen nem történt Nagy Lajos királyunk óta! Meg is beszéltük, hogy nem ártana felmelegíteni a két ország közti perszonálunió gondolatát, sajnálatos, hogy a közös határ hiánya és Szlovákia „közbeékelődése” ezt kissé megnehezíti – bár közös erővel ez a probléma is rendezhető talán, ha tréfás kedvünkben vagyunk. Nem pusztán retorikai fogás az sem, hogy a lengyel külügyminiszter az ezeréves barátságra hivatkozik, amikor elutasítja a Magyarország nemzetközi „megregulázásában” való részvételt. Ezt az alapvetően érzelmi-kulturális mozzanatot ugyanis nehezen lehet kihagyni bármiféle hideg diplomáciai számításból (már csak a lengyel közvélemény ismert magyarpártisága okán sem), és addig jó, amíg ez így van. A lengyel vendégtüntetők nem pusztán turistáskodni érkeztek Budapestre, és nem is csak azért, hogy részt vegyenek egy – meglehetős túlzással – összeurópaivá növekedett ideológiai ütközetben, afféle „nemzetközi brigádok” szerepét betöltve. Hanem valóban azért, amit ők a magyar nemzet érdekének vélnek – hogy maradéktalanul jól látják-e  a helyzetet vagy sem, az más lapra tartozik, de őszintén, személyesen érintve érzik magukat.

Ezt az érintettséget (és mindenkori, lehetséges hozadékait) botorság lenne nem megbecsülni – különösen ma, a lengyel-magyar barátság napján. És ez, akármit is gondoljunk, nem aktuálpolitikai kérdés: ha én Magyarországon élnék (ámbár – miért is ne – úgy is, mint a magyar állampolgárság várományosa), annak is örülnék, ha Adam Michnik jön ellenzéki tüntetésre. Neki is köze van hozzánk, nem is akárhogyan. Cohn-Benditnek és mindazoknak, akik eszmei-politikai ütközőzónaként tekintenek Magyarhonra, nincs közük – hiányzik az a történelmi távlat és érzelmi plusz, ami a múlandó állapotot közös sorssá teszi.

Minden pátoszon túl, közünk van hozzá, mit visz (vagy hoz) a varsói gyors.