kollokata

Bevallom, valahogy nem állt össze számomra a Szilveszteri kabaré címmel játszott, a Kolozsvári Magyar Opera és Színház közös produkciójaként meghirdetett év végi szórakoztató előadás. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, azt is mondhatnám: a jónak ígérkező kezdet után az első rész végéig egyre inkább eluralkodott rajtam az unalom (ami aztán sehogysem akart elmúlni), és addigra teljesen föladtam a szövegértés reményét is, mármint azt, hogy ne csak halljam, hanem értsem is, hogy mit beszélnek.

Az előadás kerettörténetéül szolgáló ötlet nem rossz (egy börtön lakói felsőbb utasításra szilveszteri műsort adnak elő az intézmény vezetőségének), az ezt fűszerező zenei anyag is sikerrel kecsegtet (ismert operett- és musicalrészletek, sanzonok, kuplék, esetenként az eredetitől eltérő szöveggel), a táncbetétek pedig szintén a szórakoztatóipar receptje alapján születtek, ennek ellenére az előadás mégsem tud magával ragadni. Legalábbis, ami engem illet. Pedig hálás közönség vagyok (szoktam lenni), adott esetben kritikusi szempontokat is feladva. Ehhez azonban kell történjen valami. Valami, amitől aztán tudok menni az előadással, „megadom magam” neki, ha csak ideig-óráig is, befogadom–elfogadom a sajátos világát, képes leszek el- és kiszakadni a valóságból arra az időre, ha nem is teljes egészében.

Nos, ezúttal sajnos nem jött össze, pedig én igyekeztem. Kíváncsian, várakozva ültem be, érdekelt, hogy milyen is az „különleges szilveszteri műsor”, amit a beharangozóban megígértek nekem – mármint nekem, mint nézőnek –, szerettem volna jól szórakozni, esetleg néha nevetni, ha már amellett döntöttem, hogy itt töltöm el az év utolsó estéjét. Kezdeti kíváncsiságom aztán lassan lanyhult, vagy inkább érdektelenségbe váltott, majd egykedvűen vártam a szünetet, később pedig az előadás végét, menet közben ugyanis „elveszítettek” az alkotók. Vagy inkább elveszítettük egymást, hogy a magam esetleges „bűnrészességét” is felvállaljam. Lassan elszállt afölötti ingerültségem is, hogy nem értem a szöveget – ez pedig elég idegesítő tud lenni, még akkor is, ha tudja az ember a történetet (nevezetesen a már idézett beharangozóból) –: sem a teremben zajló részeknél, sem a színpadon, sem mikrofonnal, sem anélkül, akár énekelnek, akár beszélnek. Nagy tisztelet a ritka és időnkénti kivételnek! Persze tudom, hogy a kolozsvári színház akusztikája közismerten rossz, azt is elismerem, hogy talán ilyen szempontból nem jó helyen ültem, de az mégsem megengedhető, hogy egy egész előadás úgy zajlik le, hogy a kedves néző nem ért semmit a szövegből. Beszédtechnika, dikció, ezek a fogalmak azért ismertek kéne legyenek színészek, énekesek számára egyaránt. Ennek fejlesztésére érdemes lenne hangsúlyt fektetni, folyamatosan, ha már elmulasztották megtenni annak idején. (Megjegyzem, a stúdióelőadásokon sem érthető mindig a szöveg, tehát nem feltétlenül a nagyterem akusztikáját kell kárhoztatni).

Röviden összefoglalva tehát: a Szilveszteri kabaréval félúton kölcsönösen elveszítettük egymást, nemcsak az érthetőség, illetve nem elsősorban amiatt, hanem a „cselekmény” tömörségének hiánya, a ritmustalanság, a kuszaság, és a néholi logikátlanság miatt. „Kell egy jó darab, sok jó zene, ezt megfelelő ritmussal összekeverni”, vallja Szabó Emese rendező az előadás ajánlójában. Nos, azt hiszem, hogy ezekből az összetevőkből valami hiányzott. Nézzék meg, hátha rájönnek, hogy mi.

Fotók: Kolozsvári Magyar Opera